Ismét azt tudom írni, mint az imént: nem tudom, ki hogy van vele.

Nem tudom, ki hogy van vele, én általában nem szoktam ismerni a Nobel-díjas írókat, amikor megkapják a kitüntetést. Persze ezt nem valamiféle büszkeség mondatja velem; nem osztom azt a nézetet, hogy "aki Nobel-díjat nyer, az nem is lehet jó író". Sokkal inkább Szerb Antal véleményét osztom, aki szerint "rövid egy emberélet ahhoz, hogy az ember minden szemetet elolvasson". Magyarán: az olyan írókat szeretem, akik már meggyőztek. A klasszikusokat. Akikről ezer helyről hallottam már, hogy jók. Irodalmi ízlésem tehát meglehetősen konzervatív.

Klasszikus, nagy író-e, aki Nobel-díjat kap?

Erről a kérdésről Szávai János blogján olvastam egy érdekes eszmefuttatást. A tanár úr két komplett focicsapatot állított össze Nobel-díjas és nem Nobel-díjas írókból.

Nem kaptak Nobelt a legfontosabb huszadik századi franciák, Marcel Proust és Paul Claudel, kimaradt Valéry. És mások, velük együtt egy aranycsapatra való. Tehát: Tolsztoj, Rilke, Kafka, Joyce, Virginia Woolf, Borges, Gombrowicz. Cserejátékosok: Bernhard, Hrabal, meg persze Krúdy, Kosztolányi, Weöres, Pilinszky.

 

A díjazottakból, bár most már mintegy százan vannak, nehezebb összeszedni egy jó csapatot. Megpróbálom azért: Bergson, Sainte-John-Perse, Faulkner, Thomas Mann, Eliot, Camus, Paszternák, Beckett, Milosz, Claude Simon, Kertész. Nem rossz, de azért a mellőzötteké erőteljesebb.

 

Mi e két listában a döbbenetes?

Az, hogy az első tényleg sokkal erősebb. Az első "csapat" tagjairól én is azt mondom: muszáj elolvasni őket; nem lehet leélni egy életet anélkül, hogy például Tolsztoj világában megmerülnénk. Vagy Proustéban. Vagy Kafkáéban. Vagy Musiléban (ejnye, ő hogyhogy kimaradt, tanár úr?).

A másik csapatból hasonló hatásúnak én csak Thomas Mannt és — esetleg — Camus-t érzem. (De ha már Kafka vagy Camus, akkor sokkal inkább Kafka!) Talán-talán-talán Faulknert. (Jó, García Márquez nálam minimum csereember a Nobel-díjas csapatban.)

Hogy az ördögbe lehetséges ez?! Hogyhogy éppen a legnagyobb írókat nem vették észre a Svéd Akadémia döntnökei? Az ilyen tendenciózus tévedés nem lehet véletlen.

Nem is az.

Az igazi nagyság a kortársak számára nem látható. Talán Kosztolányinak volt egy ilyen hasonlata. Amikor az ember ott van a hegyen, nem látja, hogy mekkora a hegy. Ki érzékelhette az 1910-es években egy Kafka nagyságát? Ki hihette volna akkor, hogy például a Kis mese című pár soros írása van akkora szöveg, mint Goethe Faustja? Ki az, aki van elég bátor ahhoz, hogy az igazi mélységbe távlat nélkül belenézzen?

Én is csak száz évvel később vagyok ilyen okos. Ma is él közöttünk a legmagasabb irodalom, de aligha van ember, aki fölismerné, látni merné. És legkevésbé ül ilyen ember a Svéd Akadémia irodalmi Nobel-díjról döntő bizottságában.

Azért mégse keseredjünk el. Aki Nobel-díjat kap, az ugyan csak csekély valószínűséggel szellemóriás; de egészen bizonyosan nem rossz író. Akárki is lesz az, aki 2009-ben irodalmi Nobel-díjat kap, nem rövidítjük meg életünket azzal, ha írásaira vetjük magunkat.