Múltkor, a zsúfolt buszon utazva, figyelmes lettem egy fiatal nőre, aki egy viszonylag vaskos könyvet olvasott. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a könyv, ezért bosszús voltam, hogy a nő nem fordította felém a borítót; csak találgathattam, hogy vajon mi lehet az. Általában is érdekel, hogy mit olvasnak az emberek, de ilyen testesebb könyvek esetében kíváncsiságom valósággal meghatványozódik. Hiszen ki az, aki ilyesféle opusok olvasásával múlatja drága pihenő idejét?

Kisvártatva szerencsére kivillantott valamit a nő a könyv borítójából. Meglepetésem erre tovább növekedett. Azt a szót láttam meg ugyanis, hogy Az idő. Ez meg vajon mi lehet? Hosszas töprengésbe kezdtem. Talán valami filozófiai könyv, mely az idő mibenlétét taglalja? Vagy szépirodalmi mű? Regény? Filozofikus tartalommal? De miért olvas egy fiatal nő ilyesmit?

Az is érdekelt — értelemszerűen —, hogy mi lehet a cím folytatása.

Az idő határai?

Az idő és a tér?

Az idő jelentősége a modern korban?

Vagy mi az ördög? Akármiféleképpen egészítettem is ki a könyv címét, mindenképpen valami olyasmi jött ki, ami érdekes volt. Most már tehát azért is roppant kíváncsi voltam a könyv címére, hogy otthon majd rákeressek, és magam is elolvassam, kihozva a könyvtárból. Csakugyan: milyen kevés olyan könyvről tudok, amelynek címében benne volna az idő szó! Persze egyből a Lét és idő jutott eszembe, dehát az ugye ki volt zárva, hiszen a határozott névelőt tisztán láttam az idő előtt. Meg egyébként is: milyen bizarr gondolat már, hogy valaki nevetgélve olvasson egy Lét és időt? (Pedig talán semmi sem válik nagyobb becsületére egy filozófiai műnek, mint éppen ez...)

Ekkor már valósággal kétségbeestem, hogy nem fogom megtudni, milyen könyvről van szó, és utazásom kalandja végleg és örökre elsüllyed a nemtudás homályában. Mozgolódni kezdtem, próbáltam erőlködni, hogy lássam azt a címet. Már az sem érdekelt, hogy talán feltűnően bámulom az olvasó nőt.

Aki egyszercsak megmutatta végre a teljes borítót. És óriásit csalódtam. Ez volt a könyv címe: Az idő markában.

El nem tudom mondani, hogy mennyire felháborítónak találtam ezt a címet. Tudniillik semmi, de az égvilágon semmi értelme nincs! Egyszerűen nem tudok olyan szöveg- vagy gondolatösszefüggést találni, amelyikben ez a szókapcsolat értelmesnek tűnik.

Az idő lényege ugyanis a határtalanság, a végtelenség. Tudjuk a kortárs fizikától, hogy valójában az idő sem végtelen, neki is van kezdete és vége; halandó ember számára azonban ennek nincs jelentősége. Az idő az ember számára valamiféle beláthatatlan óceánként jelenik meg. Ezért van, hogy amikor az idő szóba kerül, halandó létünk egyetemes és varázslatos szabadsága jelenik meg tudatunkban. Ami rossz, baljós, fenyegető, kínos, kellemetlen, borzalmas, szégyenletes és iszonyatos az életünkben, az időre gondolva egyszerre könnyűnek, semmisnek, apróságnak tűnik.

Az idő lényege éppen az, hogy nincs "marka". Eleve is: marka csak embernek van. Meg még talán néhány emberszabású majomnak.

Levontam a következtetést: ez csak egy rettenetesen rossz könyv lehet. Mert a jó könyv ott kezdődik, hogy már a címe is jó, már a címe is valóságos remekmű. Gondoljunk a világirodalom legnagyobb remekeire: már a címük is beindítja a fantáziánkat! Háború és béke: maga a végtelen teljesség, ebbe aztán tényleg minden belefér; Bovaryné: az meg ki lehet?; Az ifjú Werther szenvedései: bizony, bizony, ifjú és még Werther is, hogy szenvedhet szegény...; de mondhatunk példákat a magyar irodalomból is, Kosztolányinál például minden cím műremek, mint ahogy Mikszáth is virtuóz volt címadás terén: A Noszthy fiú esete Tóth Marival valószínűleg a magyar irodalom legjobb regénycíme!

A jó cím lehet elvont is, hogyne lehetne, de értelmetlen nem lehet! Az idő markában egy értelmetlen, semmit se jelentő cím. Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, miután hazajöttem, hogy kihozzam a könyvtárból Sütő Andrásnak ezt a novelláskötetét.