Az életnek kétségkívül a végtelenség a legjellemzőbb, egyben legzavarbaejtőbb tulajdonsága. Aki megszületik, az a végtelenségbe kerül át. Tudatunk egyes részeit le tudjuk ugyan határolni, de még a legparányibb körülhatárolt részlet is túlterjed magán, és annyi mindennel összekapcsolódik, hogy a létezés egésze végül folyton kisiklik karmaink közül.

Eddigi földi életemnek ez a legfőbb tanulsága. (Aki ezt a mondatot fellengzősnek véli, olvassa egybe az első bekezdéssel, és rögtön ráérezhet arra, hogy csak ironikusan olvasva értelmes. Akiben nincs humor, az egészen egyszerűen csak buta; rossz hermeneuta.)

Szeretném leszögezni, hogy a végtelenség csodálatos dolog. Sok van, mi csodálatos, de a végtelenségnél nincs semmi csodálatosabb.

Mondok egy példát.

Most, a napokban történt. Éjszaka, lefekvés előtt tágra tártam szobám ablakát, és beszívtam az utca langyos, üde, koranyári levegőjét, melybe különféle virágok és növények, valamint egy nagyváros illata keveredett. Ez a levegő boldoggá tett. Úgy éreztem, hogy egész eddigi életem új értelmet nyert. Ami eddig történt, az csak tévedés, eltévelyedés volt; a valóság ez a levegő, ez az illat, ez a koranyár. A levegő nagyjából négy-öt különböző emlékképet hívott elő bennem. Négy-öt olyan emléket, amikor késő éjszaka egyedül vagy valakivel társalogva, azaz szenvedélyesen vitatkozva (megfigyeltük már, hogy vitatkozni csak szenvedélyesen, csak életre-halálra szabad és érdemes?) egy nagyváros utcáin bolyongtam.

És akkor itt jön a bizonyítékom arra, hogy az élet végtelen. Ez a négy-öt emlékkép különböző szituációkban talált engem mint véges, lehatárolható létezőt. Mindegyik egészen másféle volt, valamelyik talán nem is történt meg velem, csak álmomban vagy képzeletemben vagy vágyaimban vagy olvasmányaimban. (Ez a megkülönböztetés lényegtelen, hiszen egy álmot/vágyat/olvasmányt legalább ugyanolyan intenzitással él át az ember, mint az ébrenlétet.) Csakhogy mindegyik, mind a négy-öt esemény különböző élettörténeteket alakított ki. Mindegyik élettörténetben egy másik ember voltam. Én mint lehatárolható, a bőr segítségével pontosan körülhatárolható biológiai egység négy-öt különböző ember voltam. Akivel beszélgettem, az mindezzel ugyanígy lehetett; az ő élete is több történetbe gubancolódott bele, melyek közül a velem való találkozás csak egyetlen a temérdekből, egy olyan, amelyikre talán már nem is emlékszik.

Tulajdonképpen mit akarok mindezzel mondani? Azt, hogy a létezés megragadására, értelmezésére, rendezésére irányuló kísérletek mindig szükségképpen meghamisítják az életet. Létre lehet hozni például egy olyan történetet, amely azt a négy-öt embert, aki nekem ezen a koranyári éjszakán eszembe jutott, egyetlen egységnek fogja föl, és azt mondja, hogy ez mind én voltam, pontilyen, csak különböző, heterogén élmények értek. Csakhogy ez a történet figyelmen kívül hagyná, hogy az adott élmény átélésekor egyáltalán nem gondoltam ilyen egységre, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ugyanaz a személy voltam a Körúton ballagva, mint az Unter den Lindenen. Minderre csak most gondolok; most viszont egy csomó egyéb más dologra nem gondolok.

Sok minden következik ebből a belátásból. Mindenekelőtt minden totalizáló diskurzus elvetése. Minden olyan megszólalás hazugnak bélyegzése, amely nem ismer öniróniát. Minden olyan filozófia gyanúval illetése, amely rendben levőnek mutatja a világot. De a legfontosabb mégis: szeretet minden iránt, ami csak létezik.

Tehát a hazugnak bélyegzett mozzanatok iránt is?

Igen. Hiszen a hazugság elkerülhetetlen. Mármint nem-morális értelemben elkerülhetetlen.

És aki morális értelemben is hazudik?

Önmagát próbálja menteni, kiterjeszteni, élni akar. Csak buta, mert aki immorális, azt előbb-utóbb rajtakapják. Ha más nem, önmaga. Úgy érzek iránta, mint a gyenge tanuló iránt, aki nem képes fölfogni a Pitagorasz-tétel bizonyítását.

És az iránt, aki el akar pusztítani?

Nem értem a kérdést. Van olyan, aki nem akar elpusztítani?