1.

Olyan régen írtam ide, hogy már nem is emlékszem, hogyan kell ide írni. Hogy itt mi a stílus. Az előbb megnéztem az egyik posztom kezdetét, és undorodtam tőle, mármint a nyelvezetemtől. Időről időre utolér minket (engem) az undor. Az undor oka a vágy, hogy kibújjunk magunkból. Miért ne lehetne másképpen élni? Miért ne lehetne másképpen írni? Miért ne lehetne egy másik ember lenni? Hogy mennyire hatalmasak a lehetőségeink, azt csak akkor értjük meg igazán, ha elfog minket a pánikszerű téboly (vagy tébolyszerű pánik), belegondolva, hogy mennyire rövid az élet, a létezés, és hogy egyetlen egyszer történik meg, és kb. 70 év után vége van, egyszer és mindenkorra. Ebben a kb. hetven évben ugyanis mégiscsak le tudjuk élni mindenkinek az életét, pár milliárd évre vissza és előre menőleg. Ez az oka annak, hogy amikor belenézünk egy ember arcába, ezermilliárd életet látunk egyszerre, és mégis valami összetéveszthetetlenül egyedit.

2.

Úgy döntöttem, hogy írok egy-két szót a boldogságról. Valaki úgy dönt, hogy gazember lesz, én meg így. Micsoda végtelen lehetőségek tárháza az élet!

3.

Könyvesboltban vagy könyvtárban járva gyakran merengek azon, hogy cím, témaválasztás, témamegragadás, azaz végsősoron a legelső és legfontosabb szellemi impulzus szempontjából melyek a jó könyvek. Legutóbb megfogalmaztam magamnak valamit: azok a jó könyvek, amelyek a legvalóságosabb valóságról szólnak, de annak addig ki nem mondott részleteiről beszélnek. Például: milyen egy szülői ház, egy iskola, egy falu, egy nagyváros, egy panellakótelep. De nem arról kell írni, amit mindenki lát, hanem arról az alternatív valóságról, amelyet csak egyetlen tudat látott. Kulcsfontosságú, hogy ez valóságos legyen, még ha természetesen képzeletbeli valóság is. Csak és kizárólag a valóság érdekes, szép és izgalmas.

4.

Ottlik szerint Kosztolányi titka ez: képes volt a boldogságról írni. Pontosan. Talán még Tolsztoj volt ilyen. Meg Ottlik.

5.

Ha boldogság, akkor idill. Mindig, mindenütt az idillt kerestem. Az idillről kiérlelt, rendkívül régóta forgatott, átgondolt, ezer oldalról próbára tett nézeteim vannak. Az idill leglényege a törékenység. Ezért lábad könnybe a szemem, valahányszor szembesülök vele; egyetlen pillanat alatt átérzem, hogy mennyire múlékony, véletlenszerű, bámulatos, szóval hogy mennyire hálát kell adni a Teremtőnek, hogy láthatom.

6.

De ez is érdekes. Nyári délelőtt, szikrázó napsütés. A szemben levő panelház erkélyén nyugágy, törülköző, napolaj és napernyő. Bömböl a rádió, béke van. Nyár. Idill. De nem én élem át. És az se, akié a lakás, mert honnan tudnám, hogy neki ez idill-e. Az idill mégis van. Hol?

7.

Ortega y Gasset egyik gondolata már hónapok óta folyton eszembe jut, hihetetlenül találó. Az élet vibrálását az adja, hogy sohasem tudhatjuk pontosan, hogy a következő pillanatban mi fog történni. A "vibrálás" a találó. A lehetőségeknek ez a vibrálása, kötetlensége — nem ez éppen a boldogság?

8.

Visszatérek a 3. ponthoz. Minden élet mögött húzódik egy (vagy sok, de ez mindegy) másik. A rejtély. Hihetetlen, fantasztikus képzelgések varázsbirodalma. A jó könyvek tehát erről a birodalomról szólnak. A jó könyvek tehát mindig a valóságról szólnak.

9.

Jó játék: emlékek gyűjtése szabad asszociáció útján. Legalább ezer emlékkép összegyűlik, és egyiknek sincs semmi köze egymáshoz. Csak annyi, hogy mindegyik velünk történt. Tehát mi, emlékezők, megmerülünk a végtelenség óceánjában. Ez is egy formája a boldogságnak.

10.

Írni, írni, írni, leírni mindent.