Aggódva figyelem magamat. Kezdenek szétcsúszni a mondataim. Nem érdekel a megformálás, nem érdekel a szöveg képi síkjának, metaforáinak és hasonlatainak koherenciája, nincs időm a pontosságra. Nem érdekel a helyesírás. Ösztönből írok. Erre nevel a net, és erre nevel a gyorsuló világ.

Nem kertelek: arról szeretnék írni, szükség van-e a mai világban helyesírásra.

Kérdésem komoly, a lehető legkomolyabb. Én ezt a dolgot már nemegyszer átgondoltam, töprengtem rajta, vitatkoztam magammal. Mi szükség van helyesírásra? Fontos az, hogy egybe- vagy különírjuk azt, hogy különírjuk? Számít ez valamit? Befolyásol ez valamit?

Az általános magyarázatok fárasztanak, tankönyvízűek (vagy: tankönyv ízűek?)(vagy: tankönyv-ízűek?). Ezek azt fejtegetik, hogy a helyesírással képet adunk magunkról. Magyarán: ha rosszul írunk le egy szót, akkor meg fogják állapítani rólunk, hogy csontbunkó parasztok vagyunk, hiszen még írni sem tudunk.

Mi a bajom ezzel az egyébként tetszetős magyarázattal? Az, hogy nem igaz. Senki sem ez alapján ítél. Vagy aki mégis ez alapján ítélne meg minket, az érdemes egyáltalán a figyelmünkre? Ugye, hogy nem.

Tehát akkor? Tehát akkor ne is törőggyünk semivel, hi szugyis tökmindeggy? Minekk törrödni ijen fölözslegges dogokal nem? Holl vant ehátt ahatár? Egyáltalán: ki találta ki a helyesírást, és mi az értelme?

A helyesírás kodifikációja viszonylag új jelenség, az első magyar helyesírási szótár XIX. századi, és más nyelvekben is nagyjából erre az időszakra tehető a leírás szabályainak rögzítése. Előtte is írtak az emberek, már, akik írtak, szó se róla. A szabályokat mindazonáltal többé-kevésbé kialakította a közmegegyezés és a megszokás. A nyelvújítás korszaka azonban egyfajta szórobbanást idézett elő; olyan sok új szó bekerült a nyelvbe, hogy mindenki csak kapkodta a fejét a különféle szószülemények láttán. Ezzel párhuzamosan Verseghy és Révai késhegyre menő vitákat folytattak arról, hogy kell-e nekünk az ipszilon. Nyilvánvaló, hogy rendet kellett vágni a káoszban, és létrejött egy többé-kevésbé mindenki által elfogadott új nyelv, annak rögzített szabályaival. És egy többé-kevésbé elfogadott új íráskultúra.

Kultúra tehát. És akkor egyszeriben megértjük nyelvtan-tankönyvünk magyarázatát arról, hogy "képet adunk", és hogy "ne legyünk bunkók". Dehát pontosan azt fejtegettem föntebb, hogy ez a magyarázat hibás, amennyiben a társadalmi és egyéb állapotunkat felismerő kritika ma, nagyon úgy fest, egészen egyszerűen nem létezik.

Tehát akkor még egyszer: miért írunk? Menjünk vissza a gyökerekig. Azért írunk, hogy más elolvassa. Hogy jött ide a kultúra? Úgy jött ide, hogy írásunk által egyfajta közösségnek váltunk részévé, a "kiművelt emberfők" közösségének, és ezáltal adtuk egymás tudtára, hogy mi is azok vagyunk, akik ők. Az írás szabályai a kultúra szabályai. De mi van akkor, ha nincsen kultúra, vagyis egészen pontosan nem az a kultúra van, amelynek szabályait az írás rögzíti? Van-e még ekkor létjogosultsága a helyesírásnak?

Én azt hiszem, hogy aki eddig követni tudta ezt a gondolatmenetet, az igazán meglepődik majd a válaszomon, sőt talán némi értetlenkedéssel is fogadja majd. A válaszom ugyanis: igen, van. Az írás ugyanis nemcsak a kultúráról ad hírt, hanem az agyunkról is. Szélsőséges álláspont azt mondani, hogy minden, ami a világban megjelenik, az pusztán egy kultúra terméke. Nem, nem pusztán a kultúráé, az emberé is, az emberi individuumé. Az írásnak és a helyesírásnak van egy ilyen funkciója is: kognitív struktúrákat képez le.

A kognitív struktúrák működését és kapcsolatát a nyelvvel egyre mélyebben kezdi földeríteni a kognitív nyelvészet. Hatalmas és izgalmas terület ez, valóságos dzsungel, rengeteg fölfedeznivalóval. Tézisük szerint az agyunkban működő jelfelfogó, értelmező folyamatok alakítják ki a nyelvünk szerkezeteit. Nem véletlen, hogy van a mondatainkban alany és állítmány. És nem véletlen, hogy van olyan nyelv, amelyikben nincsen (a mienkével analóg) alany és állítmány.

Tézisem szerint a kognitív struktúrák az írásunkat is alakítják. Egyetlen példa, és befejezem. Az egybeírás és különírás problémája voltaképpen egy kognitív probléma: egy dologról van-e szó, vagy több dologról? A különírni eszerint egyetlen ige, hiszen az agyunkban önálló fogalomként él. Nem az írás egyik típusa, amelyet az tüntet ki, hogy "külön" van; hanem egyetlen aktus, egy semmivel össze nem hasonlítható cselekvés. Mint a megírni, átírni, összeírni, egybeírni. És nem mint a papírra írni; géppel írni; és írni; írni, írni. Ha a helyesírási szótár mást mond, akkor megkattant valami az agyában.

(Vagy az enyémben. Egyébként leginkább különben is csak a vesszőhibáim miatt szoktam aggódni. A pontos vesszőimre különösen érzékeny vagyok.)