A könyves blogon olvastam a napokban erről a játékról. Előveszünk egy könyvet, fölütjük a 23. oldalán, és megnézzük, hogy mi ott az ötödik mondat. Szórakoztató bolondozás, sok értelme nincs.

Vagy mégis?

Elgondolkodtam kicsit a játékon, és rájöttem, hogy igenis van értelme. Hovatovább: mindig is így gondoltam. Sőt. Zseni volt, és mindent tudott az irodalomról, aki ezt kitalálta.

Egyetlen mondatban ugyanis (cseppben a tengerként) egy egész világ benne van. Benne van a szerző írói alkata, lélegzetvétele, benne van, hogy miként látja a világot, hogyan torzítja el, hogyan éli meg.

Próbát tettem nagyjaimmal, kedvenceimmel, és erre kérem (persze, játékból) olvasóimat is. Elővettem a tíz legfontosabb könyvemet, kinyitottam a 23. oldalon, elolvastam az ötödik mondatot, és bizonyítva láttam hipotézisemet. Azt mégpedig, hogy ebből a voltaképp teljesen véletlenül kiválasztott mondatból is világos, hogy miért kedvencek ők. "Tovább" után olvasható az eredmény.

A korpusz

Természetesen fontos egy ilyen játéknál, hogy előre meghatározzuk a korpuszt, és ne változtassunk rajta (csak azért például, mert az adott mondat, hogy hogy nem, nem tetszik nekünk). Nekem a tíz könyves korpuszom ez lett:

Biblia
Ágoston: Vallomások
Goethe: Költészet és valóság
Dosztojevszkij: A Karamazov-testvérek
Tolsztoj: Feltámadás
Nietzsche: Ecce homo
Proust: Az eltűnt idő nyomában
Kosztolányi: Aranysárkány
Foucault: A szavak és a dolgok
Nádas: Párhuzamos történetek

Arra mindazonáltal nem voltam hajlandó, hogy erőfeszítéseket tegyek, vagyis elhatároztam, hogy amennyiben a tetthelyen (a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban) nem találom meg az adott könyvet, akkor helyettesítem egy másikkal. Így helyettesítettem a Vallomásokat a Tulajdonságok nélküli emberrel; miután azonban az sem volt kinn a polcon, gondoltam, a Törless iskolaévei ugyancsak Musiltól ugyanúgy megteszi. Illetve (kicsit röhejes) épp az Aranysárkányt sem találtam meg, úgyhogy azt meg az Esti Kornéllal pótoltam. Mint ahogy a Karamazov-testvéreket is a Félkegyelművel, a Feltámadást az Anna Kareninával, az Ecce homót pedig az Emberi, túlságosan is emberi-vel. Ja, és a Proust-regényfolyamnak meg az első kötete nem volt épp kint, úgyhogy az idézetet a másodikból hoztam.

Az eredmények

Többé-kevésbé időrendi sorrendben haladok, csak egy-két megjegyzést fűzve a megtalált mondatokhoz.

1. Biblia

Te sem szóltál róla nekem, én sem hallottam, csak ma.

A Biblia a csodálatos természetességével és egyszerűségével hódít. Kristálytiszta ez a mondat, és jól érzékelhetően egy teljesen hétköznapi párbeszéd részlete. Semmi fölösleges (és zavaró) sallang. Az emberek úgy jelennek meg, mint emberek. Egyszerűségükben olyan méltóság van, melyet a mai ember nem is ismer már.

2. Goethe: Költészet és valóság

Így indulnak el pontosan tíz órakor a fogadóból, mögöttük a küldöttek s kíséretük, a városbéliek és idegenek által megbámulva; így lépnek a terembe.

Precizitás (pontosan tíz órakor...), a vertikális (küldöttek és kíséretük) és horizontális (városbéliek és idegenek) ellentétek mesteri harmóniába simítása, és az érzet, hogy haladunk, valahonnan valahová. Szenvtelen hang. Egy közveszélyes elmebeteg elképesztő (és bámulatra méltó) intellektuális teljesítménye, hogy ne látszódjon rajta az őrület.

3. Dosztojevszkij: A félkegyelmű

N-n-nem!

Sötét tónusú drámaiság, onnan törnek föl a szavak, ahol még nincsenek teljesen kész mondatok. A lélek mélyéből. És jellemző, hogy először a tagadás szava, igaz, az is dadogva. (Érdekes, hogy Miskin herceg mondata ez, arra a kérdésre, hogy "No, és nagy kedvelője a női nemnek, herceg?" Persze, hogy csak dadogós lehet a válasz.)

4. Tolsztoj: Anna Karenina

Az írnokok és tisztviselők fölálltak, vidáman és tiszteletteljesen meghajoltak.

Micsoda látás ez! Látszólag minden tökéletesen harmonikus (mint Goethénél). Az történik, és úgy, aminek és ahogyan történnie kell. De érezzük, és szinte pattan bennünk a feszültség, hogy talán mégsem, hogy talán "ezt csak mondja" Tolsztoj. A mondat formailag is teljesen harmonikus, sőt egyszerűen gyönyörű. De a mélyén tragédia bugyog.

5. Nietzsche: Emberi, túlságosan is emberi

Még a költő, a művész is okokkal támasztja alá hangulatait, lelkiállapotait, mégpedig hamis okokkal; ennyiben emlékeztet minket a régi emberiségre és segítségünkre lehet a régi emberiség pontosabb megértésében.

A gondolat és a gondolkodás távlata elképesztő. Csakugyan, ki az, aki a cselekedeteit (lelkiállapotait, hangulatait) nem támasztja alá okokkal? Nietzsche egy fél mondatban képes elintézni, hogy ezek a megokolások szükségszerűen csak hamisak lehetnek. A kauzális gondolkodás sírját egyetlen mondatban megássa. És igazat adunk neki.

6. Proust: Az eltűnt idő nyomában

Megijedtem; valamint, ha azt olvasom egy törvényszéki beszámolóban, hogy egy nemes szívű férfi, érdekeit megvetve, eljött, hogy egy ártatlan mellett tanúskodjék, olyankor mindig attól féltem, hogy nem lesznek elég jók hozzá, nem mutatkoznak hálásnak, nem halmozzák el jutalmakkal, amire ez a nemes férfi undorában az igaztalan ügy mellé áll: ugyanígy, a lángelmét az erénnyel azonosítva e tekintetben, féltem, hogy Bermát is fölbosszantja e goromba közönség illetlensége -- holott azt szerettem volna, hogy néhány oly hírességre találjon ebben a közönségben, akinek ad az ítéletére, s akit örömmel látna itten --, s megvetését és elégedetlenségét azzal mutatja majd, hogy rosszul játszik.

Talán mondanom sem kell, hogy ez a mondat már a 24. oldalon olvasható... Mit lehetne mondani rá? Gyönyörű. Egy végtelenül finom gondolkodás végtelenül arányosan elbeszélve. Érzékeny, kifinomult lélektan. A lángelme és erény akkor játszik rosszul, amikor nem méltó hozzá a közönsége. Csodálatosan előkelő gondolkodásmód.

7. Musil: Törless iskolaévei

Mint mindig.

Ugye, érezzük, hogy egy ilyen szélsőségesen egyszerű mondat is lehet létfilozófia? Ami történik, az nem "mint mindig" történik, hanem éppen akkor pont úgy, ahogy semmikor máskor. Ha valamire azt mondja Musil, hogy "mint mindig", akkor szinte undorodva veti meg. Drámai nyelv ez, mint Dosztojevszkijé, de nem a lélek, hanem az ész drámája.

8. Kosztolányi: Esti Kornél

Közben csak pár napra utazott el.

Mert semmi sem egyszerű. Valami mindig közbejön. Hogy hová utazott el az illető, az rejtély. De az életünk csupa ilyen rejtélyből áll. Az okokat csak hozzáköltjük a valósághoz. (Mondja valaki, hogy nem Kosztolányi érti Nietzschét irodalmunkban legjobban.) Kristályos a világosság, de az egész mondat egy hatalmas talány. Hová utazott el? Miért fontos ez?

9. Foucault: A szavak és a dolgok

De mozdulatlanul figyelő tekintete másik irányba mutat, amelyet már gyakorta bekalandozott és valószínűleg hamarosan ismét végigjár: a mozdulatlan vászon irányába, amelyen kirajzolódik -- és valószínűleg már nagyon régen és örökre kirajzolódott -- egy soha többé el nem mosódó arckép.

Ugye, zűrzavaros? Ha mozdulatlan a tekintet, akkor hogyan mozoghat mégis? Ha kirajzolódik az arckép, akkor hogyan lehet mindig ott? Ez a talányos foucault-i nyelvezet mégis az egyik leghitelesebb lét- és történelemfilozófia, amellyel valaha találkoztam. Alighanem azért, mert a lét maga is ilyen talányos. Nem simítja ki, ha olyan.

10. Nádas: Párhuzamos történetek

Nem a halott ember saját parfümje volt, hanem egy frissen feltett idegen parfüm, amely aztán elkenődött a testén.

Szinte érezzük a gyönyört, mellyel ezt a mondatot leírta az író. Mi a titka? Talán a kép groteszksége: halottra parfüm. Talán a finom visszavétel, hogy ott a parfüm ugyan, de elkenődött. A kosztolányis "valami mindig közbejön". Ám talán leginkább a fölfedezés gyönyöre: hiszen nem is ismerjük a testeket! Nem is tudjuk, hogy kin mi van. Nem is ismerjük a világot, amelyben nap mint nap megfordulunk.

_ _ _ _ _

Én itt le is zárom a "kísérletet". Ha azonban olvasóm saját nagyjával eljátszva ugyanezt a játékot, meg tud erősíteni, annak mindenképpen csak örülni fogok. Már csak azért is, mert úgy szinte bizonyos lehetek benne, hogy jól (és aktívan, és gondolkodva) szórakozott. Pont, mint én.