Mókuskerékben élünk, napról napra küzdjük magunkat tovább a feladatainkon, ad hoc válaszokat adunk a problémáinkra, mélyebben már semmi sem érdekel minket. Élvezzük a felületességet, mert így nem nyomaszt minket a mélység rettenete. Fölkelünk reggel, és elmegyünk dolgozni, ami nem jelent egyebet, mint hogy válaszokat tervezünk meg megtervezett kérdésekre. A válaszaink nem mindig jók, a kudarc minden napunk velejárója, ilyenkor rágjuk magunkat, de nincs is időnk rágni magunkat, mert jön egy újabb kérdés, és újra választ kell adnunk. Válaszaink minősége ingadozó, mert nem is lehet másmilyen, ha olyan életkorban vagyunk, amely kiveti magából a valóságos gondolatok alaposságát. Felnőttek vagyunk, tehát nem gondolkodunk, nem érzünk, nem félünk és nem álmodunk, hanem problémákat oldunk meg. A felnőtt ember léte csonka élet, felületes élet, de éppen ezért biztonságosnak tetsző, veszélyektől messzire evező élet. Igazán félni csak egy gyerek tud.

Tanár szakos egyetemistaként nekem is kötelező volt részt vennem az úgynevezett külső tanítási gyakorlaton. Ez azt jelentette, hogy kívülről kellett megfigyelnem egy oktatási intézmény (magyarul: iskola) életét. Kívülről, azaz nem úgy, hogy én szerveztem volna a programokat, és az iskola életét, azaz mindenekelőtt nem a tanórákat kellett megnéznem, hanem az egyéb rendezvényeket. Akkor még nagyon lelkes voltam, csak "félig-meddig felnőtt", ahogyan vezető tanárom egy ízben megjelölt. Lelkes voltam, de mindenekelőtt kíváncsi, mert magával ragadott minden, amit láttam, és mindent látni akartam, amit sokáig nem láttam.

Egykori általános iskolámba mentem, és egy hatodikos osztályhoz kerültem, tizenegy éves gyerekek közé. A tanítás után követtem a gyerekeket a játszótérre, akikkel szédítően bizalmas kapcsolatba kerültem. Általában nagyon könnyen hangot találok a gyerekekkel, mert ösztönösen gyerekként viselkedem velük, nem úgy, mint egy felnőtt, aki rájuk szólna, ha valami rossz fát tesznek a tűzre. Ösztönösen, bár félig-meddig tudatosan is; mert először is nem nevelni akarom őket, hanem érteni. Ez pedig akkor következhet be, ha mesélnek magukról.

Ezek a gyerekek csodálatosan sok mindent elmeséltek magukról. Én pedig szépen lassan szédülni kezdtem, ott, péntek este, a játszótéren, amikor már félig lement a nap, szörnyek jelentek meg előttem, vágyak, élmények, emlékek, és kérdések, kérdések, kérdések, kérdések és kérdések. Szinte hihetetlen (egy felnőtt számára), hogy egy 11 éves gyereknek mennyi kérdése van a világ felé. Egy felnőttnek már nincsenek kérdései, ő készen kapja a kérdéseket, egy felnőtt már nem gondolkodik. Egy 11 éves gyerek számára a világ képlékeny, vadonatúj, rejtélyes, különös, ijesztő és izgató. Úgy cikáznak a gondolataik ide-oda a különféle élmények között, ahogyan azt mi már elképzelni is alig tudjuk; mi, akik már csak az egyirányú mozgást, a mókuskerékét, ismerjük. Egy 11 éves gyerek valóság és álom határán él, nehezen különíti el a kettőt, a valóság képlékenyebb, az álom élesebb. Úgy általában: minden egy kicsit puhább és nagyobb, és minden élmény mélyebben váj a tudatába.

Nem lehet ép ésszel fölfogni azt a szenvedést, amit Szita Bence azon az októberi éjszakán átélt. Nyilván a fizikai kínra is érzékenyebb egy fiatal és kevésbé immunis test; de az otthonvesztettség élménye, a "kizökkent a világ" tapasztalata még az övénél sokkal hétköznapibb események átélésekor is annyira megrendítő lehet egy kiskamasz számára, hogy abból sokan életük végéig sem tudnak kikecmeregni. Egy keresztény ember Isten segítségét kéri, és hisz benne, hogy imáját meghallgatják, és hisz benne, hogy valami (valaki) akkor elhomályosította a gyermek tudatát, és nem kellett szemtől szembe néznie a legiszonyúbb szörnnyel. De ha nem vagyunk eléggé keresztények, akkor nem tudunk mást: megpróbálunk valami másra gondolni. (Lehet valaki olyan erős, hogy végiggondolja azt az eseménysort, mind a negyven késszúrást, a megásott sír képét, az elkobzott mobiltelefont, a lámpával világító mostohaanyát, és egy pont után végül nem hagyja mégis magára a rettegő, saját testét fokozatosan elveszítő kisfiút?)

De ha ez így van, és az ember nem tudja földolgozni a kín tudatát, hogyan okozhat éppen ember ilyen kínt? Úgy, hogy az elkövetők nem voltak emberek. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogyan egy 11 éves kisfiú sokkal inkább ember, mint egy 32 éves felnőtt. Mert természetesen minden kegyetlenség elkövethető. Ki lehet kapcsolni az emberből az "ember"-funkciót, és válhat valaki géppé, automatává, kérdésekre válaszokat adó masinává. Lehetséges, hogy valakiben ki sem fejlődik ez a funkció. Lehetséges, hogy az elkövetők soha nem voltak 11 évesek. Egy bizonyos: csonka, korcs lényekről van szó, alacsonyabb rendű organizmusokról, akiknek láttán az emberek megrémülnek és undorodni kezdenek, mert érzik, hogy idegenek vannak közöttük.

Szita Bence jelképévé vált annak, hogy ezek a nem-emberek itt vannak a közelünkben, és bármikor lesújthatnak ránk, ha éppen a Tescóban vásároltunk, vagy a játszótéren hintáztunk. Emlékeztet minket arra, hogy a sorsunk egy 11 éves gyereké, és nem egy gépé.

Egy nemzet gyásza nem csak leverő - írta Arany János. Aki most gyászolt, aki megrendült, és aki nézte a bírósági tárgyalásról szóló híreket, egy kicsit most újra visszagondolhatott arra, hogy milyen volt ő maga 11 évesen, amikor az anyja egy őszi este vacsorázni hívta.