Napok óta próbálom megfogalmazni magamban, hogy mit jelent (nekem) a karácsony.

Először arra gondoltam, hogy filozófiai alapon közelítem meg a kérdést, elmélázva arról, hogy mi az a szeretet. Az utóbbi napok vitái miatt el kellett vetnem ezt a lehetőséget.

Aztán gondoltam arra is, hogy választok egy megfelelő idézetet, és rábízom magam idegen szavakra: beszéljenek ők. Ám nem jutott eszembe igazán találó (telibe találó) részlet, ezért ez a lehetőség is kútba esett. Az ihlet vagy jön, vagy nem jön; és az idézéshez ugyanúgy ihlet kell, mint a beszéléshez.

Így végül rá kellett jönnöm: az a legjobb, ha személyes maradok, és semmi mást nem mondok el, mint hogy én magam hogyan éltem meg a múltbéli karácsonyokat. Ám csak látszólag leszek ünneprontó.

A karácsony ideje ugyanis -- legalábbis egyetemi éveim alatt -- egybefolyt a vizsgaidőszakkal. Igen, a két intervallum egybeesett, ám én emiatt sohasem voltam szomorú. A vizsgákra való készülés ugyanis nem jelentett mást, mint olvasást. Olvasást, amit olyan módon és mértékben (és mélységben), mint e pár nap alatt, az úgynevezett szorgalmi időszakban lehetetlenség volt megvalósítani. Mert az úgynevezett szorgalmi időszak a napról napra létről, a vitákról és harcokról, a nem szűnő rohanásról, az ide-oda mászkálásról, a sértődésekről és kibékülésekről, a lelki és szellemi terhekről, a készülésekről, a jegyzetelésekről és jegyzetkészítésekről, a kérdezésekről és válaszolásokról, a szorongásokról és megnyugvásokról szólt. A vizsgaidőszak azonban egy valamiről: az elmélyülésről. És karácsony idején a leginkább.

Kell-e mondanom példákat? Okvetlenül. Az első vizsgaidőszakban példának okáért az ókori irodalom vizsgára Platónt, Arisztotelészt, a klasszikus görög drámaírókat, az ókori regényeket, Vergilius Aeneisét, a sztoikusokat, Senecát és Marcus Aureliust, ezüstkori költőket stb. stb. olvastam. Máig bennem van az a tél. Mintha kívül kerültem volna saját világunkon, hogy egy másikban merítkezzem meg. Csodálatos élmény volt. És ugyanígy a többi is, amikor a Goethe-kor szerzőin, amikor a XX. század nagyregényein, amikor irodalomelméleti iskolák jeles szövegein, vagy amikor Shakespeare 17 drámáján küzdöttem magam végig. Olyan szellemi kalandok ezek, melyek után minden, de minden másmilyennek tűnik föl.

Hogy mi okozta (illetve fokozta) az olvasás élvezetét? Azt hiszem, a csend. Egyedül lenni, teljesen távol mindenkitől, plédekbe burkolózva, lámpafénynél betűket követni, miközben tombol kint a szélvihar, vagy mindent belep a hó: olyasmi ez, ami elfeledtet minden léleksorvasztó megaláztatást. Mégpedig a szó legszorosabb értelmében elfeledtet. Hiszen a külső világnak ilyenkor nincsenek hangjai, csak azok a hangok léteznek, melyek idegen és szinte követhetetlenül gazdag és magas szellemektől érkeznek felém. Tudatmódosulás, kész, nem is tudok mit mondani erre.

Tehát a karácsony ezek szerint a magány ünnepe volna? Szó sincs róla! Soha nem éreztem még magam kevésbé magányosnak, mint Arisztotelész, Goethe vagy Shakespeare szövegeinek olvastán. Hiszen ezek az emberek (végre!) rólam és nekem beszélnek, pont olyan dolgokról, melyek izgatnak! Hiszen ezek az emberek beszélgetnek velem, és megfelelnek minden ellenvetésemre! Hiszen ezek az emberek szeretnek engem!

Tehát a karácsony egyfajta gőgös elzárkózás ünnepe volna? Szó sincs róla! Elzárkózás az igen; de nem az emberektől, hanem a hangzavartól. Bezárkózás a csendbe. Mert pont az emberi szó olyan, hogy csak a csendben hallatszik.

Tehát a karácsony a csend ünnepe volna? Igen, igen, határozottan! Amit nem lehet érteni, amikor sok-sok hang összekeveredik, az érthetővé válik, amikor mindenre egy puha, párnás lepel terül.

Számomra a karácsony az elmélyülés, az elhalkulás és a csendes, nagyon-nagyon intim beszélgetések ideje idegen és hatalmas szellemekkel.