Hiszek abban, hogy minden helynek van szelleme. Hogy ez miben áll, és pontosan mit jelent, azt nem tudnám megfogalmazni, de azt tudom, hogy egy erdőben máshogy érzem magam, mint egy nagyváros forgalmas utcáján, Budán máshogy, mint Pesten, a Ráday utcában máshogy, mint a Duna-parton. Ezért szeretek császkálni.

Persze talán nem kell a dolgokba "szellemet" magyarázni. Világos, hogy egy erdőben másmilyen a levegő összetétele, iontartalma, mint egy füstös nagyvárosi sugárúton, és ez a másmilyenség okozza a különbséget. Nem is ragaszkodom a "szellem" szóhoz. Elfogadom, hogy másképpen működik az agyam (ez a biológiai egység) a Váci utcában, mint a Váci úton, és megint másképp Vácon. Ettől még a különbség különbség marad. Ezért a különbségért szeretek császkálni.

Múltkor a Logodi utcát kerestem föl. Ott lakott Kosztolányi. A házat a világháborúban találat érte, és le kellett bontani. De a helye megvan: Tábor utca, Logodi utca sarok, címzés szerint Tábor utca 12., egy "zöldkerítéses ház" helye az Édes Anna utolsó fejezetében, illetve a Hajnali részegség indító képsora.

Tényleg "szegényes, elhagyott" utca benyomását keltette.

Sohasem tudtam ilyennek elképzelni. Két okból sem. Egyrészt azért, mert Kosztolányi lakott itt, aki minden volt, csak nem "szegényes" és "elhagyott". Őt — mint nem egy rá visszaemlékező ember — afféle "királynak" képzeltem el, aki mindenre átsugározza maga körül szellemét és hatalmát. Másrészt meg: ez mégiscsak Buda. Ráadásul Buda közepe, a Vár szinte szó szerint egy ugrásnyira, és nekem Budáról mindig a jólét, a polgári jólét jut eszembe. A nagymamámék lakása a Sashegy lábánál, egy volt osztálytársam otthona a Krisztina téren, semmiképpen nem valami "szegényes, elhagyott" hely.

Valójában persze nem is volt az. Ezen a környéken többségében ma is viszonylag jólszituált emberek élnek, és ilyenek éltek Kosztolányi korában is. (Az egész Édes Anna légköréből árad a polgári jólét, melyen csak sebet ejteni tudott a világháború és a Tanácsköztársaság, de elpusztítani nem tudta.)

Vagyis van a helyben valami furcsa ellentmondásosság. Kissé odébb pillantva ugyanis már látszódnak a jólét jelei.

Úgy látszik, a hely valamiféle kettősséget sugall. A békés polgári gazdagság és a nagyon is piszlicsáré kispolgáriság kettősségét. Micsoda kincsesbánya egy írónak!

És van ebben valami szimbolikus is. Kosztolányi talán a legmagasabban járó magyar író volt, aki képes volt az egész létezést madártávlatból szemlélni. Ugyanakkor a legérzékletesebben rajzolta meg mégis a helyhez és időhöz leginkább kötődő apró részleteket. Hogyan néz ki egy falragasz, egy cselédruha, egy pinceszoba, egy pohár víz, milyen szaga van egy húszas évekbeli budai polgári lakásnak, hogyan repült el Kun Béla.

Sőt ezt a szimbolikus kettősséget maga a Hajnali részegség is kifejezi. A hálószobából előtáruló kép a hétköznapi valóságé, mely estefelé, ha magányos az ember, inkább komorrá tesz, mint jókedvűvé:

Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,

Egy pillantás az égre azonban kinyitja a létezés transzcendens távlatait:

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.

A Logodi utcában járva én sem tudtam szabadulni a kettősség érzésétől, attól, hogy mást vártam tőle, és hogy az élmény korántsem volt nyugtalanságtól és komorságtól mentes. Ezért megpróbáltam bedobni a "trükköt", és fölnéztem én is az égre.

És igazándiból ekkor értettem meg a hely "szellemét". Bármily kellemes helyen (Budapest egyik legjobb helyén) lakott is Kosztolányi: neki ez a hely, ez a város, ez az ország, ez a földgolyó egyszerűen szűkös hely volt, afféle börtön, elképesztően korlátolt és buta emberekkel körülvéve, akik között alig akadt igazi barát, alig akadt igazán jó ember.

Az égre és a csillagokra pillantva mindez azonban esetlegességnek tűnik ahhoz képest, hogy akár az is előfordulhatott volna, hogy egyáltalán nem veszünk részt a létezésben. Hiszen nem pont mindegy, hol lakunk, amíg a világegyetem egyik csillagán, és nem egy másik végtelenségben, melyet jobb híján semminek nevezünk?