Amikor elindítottam e blogban a "versrovatot", kimondva-kimondatlanul egyfajta kánont, hogy ne mondjam: antológiát is össze akartam állítani a nekem leginkább tetsző verssorokból. Nem hiszem, hogy létezhet a világon szórakoztatóbb dolog, mint egy antológia összeállítása. Hasonlóan szórakoztató talán, na de szórakoztatóbb? Kizárt! És milyen kevés olyan antológia van, amelyik nem egész költeményeket, hanem csak sorokat gyűjt egybe. Van ilyen egyáltalán? Tudunk ilyenről? Pedig ki tagadná, hogy egy verssor is lehet műalkotás?!

Vessük pillantásunkat (szemeinket) a színessel jelölt Balassi-sorra: 

Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimből könyveim,
Hogy szép szerelmesem jut eszembe nékem, megújulnak kínjaim.

Először talán egy elterjedt előítéletről érdemes szólnunk. Az előítélet szerint aki arról beszél, hogy sír, az szentimentális, netán nőies. Szó sincs róla! Semmihez sem szükségeltetik inkább a szentimentalizmus legyőzése, mint annak bevallásához, hogy sírni tudunk. Éppen ezért van ebben a gesztusban valami eredendően férfias (hogy megőrizzünk egy hagyományos, metafizikai szembeállítást a két nem között).

Kétségtelen, hogy érdemes ezt a félreértést tisztázni, hogy Balassi verseit megértsük.

(Balassi ugyebár rendkívül nagy költő volt, csak az utóbbi időben kezdték azonban észrevenni, hogy szerelmi lírája révén volt az. Hogy mennyire nehezen tudtak az irodalmárok mit kezdeni a legjobb verseivel, arra egy kedves és kissé habókos tanárom érzett rá zseniálisan, amikor kimondta: "könyörögni egy nőnek, hogy szeressen? ez nevetséges! hát rablok egyet, ha kell!".)

A fönti, színessel kiemelt verssor végigkísérte egész ifjú életemet. Olyan szép, hogy az embernek könnyek indulnak a szemeiből. De miért?

Röviden: a -ban/-ben rag által képzett inessivusi határozói viszony miatt. A beszélő kétszer is pozicionálja magát: először kiderül róla, hogy benne van egy néztem, aztán, hogy benne van egy keservem nevű dologban. Legalábbis lehetetlenség nem észrevenni ezt a viszonyt, még ha grammatikailag természetesen másképpen elemeznénk is a mondatot.

A Reátok néztemben kijelöli az én helyét a világban. De a hullnak keservemben ugyanezt teszi. Egyrészt vagyok egy néző, másrészt egy kesergő, és mindkét állapotom teljesen kitölti a teret. Én néztemben és keservemben vagyok. Ez maga a világ, benne vagyok, nem léphetek ki belőle. Nem "nézek" és "kesergek": ha csak "néznék" és "keseregnék", nem lennék belezárva e két állapot börtönébe. Én benne vagyok a néztemben és a keservemben.

Azért érzem hitelesnek a sor végén a szemem szó többesítését (ugye, hétköznapi nyelven nem használnánk többes számot, azt mondanánk: szememből), mert hiszen két térbe van belezárva ez a szem: a néztem és a keservem terébe. Ezért nem szemem, hanem szemeim. És ezért kell többesíteni a könnyt is. [Ugye, így is értelmes volna: hull szememből a könny.]

Sőt, nemcsak többesítjük a könnyt, de birtokos személyjellel is ellátjuk: nem hull szememből a könny, hanem hullnak szemeimből könyveim. Mert rabja vagyok a térnek, ennek a kettős térnek, a néztem és a keservem terének.

Más szavakkal: rabja vagyok saját tudatom, énem határainak; és rabja vagyok saját fájdalmamnak, saját testem fiziológiai reakcióinak. Nem léphetek ki belőlük. Ez a két rabság határozza meg, hogy szemeim és hogy könyveim vannak. Nem egy, hanem kettő vagy sok. Egyetlen verssorban az öntudat határainak drámája. Egy olyan nyelven, melyet sokan kétszáz évvel később is alkalmatlannak tartottak az önkifejezésre.

Mikor is írta Descartes az Értekezés a módszerrőlt?