Pontilyen pont ilyen

Folytatom (és egyben le is zárom) a dél-amerikai hétvégét.

Chico Buarque Budapest című regényét véletlenül vettem észre a könyvtárban, gyorsan le is emeltem, mert kíváncsivá tett a cím és a borító. Az első lapon ugyanis egy montázs látható a riói Krisztus-szoborral és a budapesti Országházzal. Ez meg mi a szösz lehet?

Miután elolvastam a könyvet, kétféle kritikát találtam róla a neten: Murci blogján Pávelnek nagyon tetszett; az Index kritikusa azonban lehordta a sárga földig.

Hogy nekem tetszett-e?

Nekem nagyon.

Mindenekelőtt semmi sem izgatóbb annál, mint hogy hogyan képzeli el egy brazíliai ember Magyarország fővárosát. Mit lát benne, mit tud róla. Első megközelítésben nyilván semmit. De aztán elkezdhet egy picit utánanézni dolgoknak. Hogy van egy pesti rész meg egy budai rész, a kettő között folyik a Duna; hogy magyarul beszélnek az emberek, és hogy a magyar egy különleges nyelv, és hogy a magyarok büszkék arra, hogy ilyen ritka nyelvük van; hogy Budapesten szép hidak vannak; hogy itt focizott Puskás; hogy a magyarok gulyást esznek és pálinkát isznak, és hogy híres a tokaji bor is; kb. ennyi. A többi fantázia.

Budapest (és a magyar nyelv) egy hatalmas terra incognita. Ilyen értelemben pedig a szabadság helyszíne. Az a hely, amelyet még senki sem népesített be.

Miről szól a regény? Egy Rioban élő íróról, aki mások nevében írja bestsellerjeit (szakkifejezés erre a ghost writer). Egy német ember, bizonyos Kaspar Krabbe nevében megírja például a Teleírt nők című sikerkönyvet, amely a felesége tetszését is elnyeri, anélkül, hogy tudna róla, hogy a regényt a férj írta. Világos, ugye? Ez a ghost writer tehát egyszercsak Budapestre kerül, és rabjává lesz a magyar nyelvnek. Egyszerűen beleszerelmesedik. Egy budapesti nő, az Újpesten lakó Fülemüle Krisztina (becenevén Kriska, mert a magyarok így becézik a Krisztinát...) lesz a nyelvtanárja és szerelme. Olyan jól megtanul magyarul José Costa (így hívják a főszereplőt), hogy már magyarul is bevállal könyveket és egyetemi dolgozatokat, sőt az egyik verseskötete nagy sikert hoz egy bizonyos Kocsis Ferenc nevezetű költőnek, akinek neve alatt megjelenik.

Ez egy komédia-alapanyag. (Nehéz volt visszafognom a mosolygást, amikor most összefoglaltam a szüzsét.) Csakhogy a könyv inkább filozofikus hangvételű, és talán ezt értette félre az Index kritikusa.

Hiszen persze, idézem Földes Andrást, igaz, hogy a

budapesti rész viszont olyan giccses és közhelyes, mintha a szerző azt a részt egy amerikai B-filmes forgatókönyvírótól rendelte volna meg. A városba érkező író első éjszaka egy aranyfülbevalós románnal orosz rulettezik, bizony. Fiatal magyar szeretője pedig, nyilván nemzetileg jellemző módon, folyamatosan operetteket hallgat, és az egyik pálinkát a másik után dönti le.

 

Ezek tényleg megmosolyogtató közhelyek. Csakhogy a könyv ezt tudja magáról; vagyis a közhelyek ilyen fokú halmozása (pl. Fülemüle kivételével az összes magyar szereplő az Aranycsapat valamelyik tagjának vezetéknevét viseli...) azt sugallja, hogy ezek a dolgok mind lényegtelenek.

Egy dolog lényeges: megismerni a nyelvet, megtanulni magyarul, föltárni ezt a végtelen idegenséget, legyőzni azt az irdatlan távolságot, amit ez a távoli, semmihez sem köthető nyelv okoz.

Vagyis Budapest itt csak jelkép.

De minek a jelképe?

Úgy vélem, a szerelemé. A szerelem nyelve is ilyen megtanulhatatlan, kétségbeejtően idegen; "normális" feldolgozása pedig ugyanolyan kétségbeejtően "közhelyes" [nagyon jól megtalálta ezt a szót Földes], mint Budapesté.

A magyar nyelv megtanulhatatlan. Ezt a tényt is meg lehet persze állapítani közhelyesen (ahogyan például Kocsis Ferenc teszi egy nyugdíjasok körében igen népszerű versében, vagy ahogyan most én); de meg lehet állapítani úgy is, hogy megtanulunk magyarul, és mégsem értünk semmit a magyarokból.

Nagyjából erről a tapasztalatról szól (nekem) ez a regény. Az utat a másik emberhez képtelenség megtalálni. Máshogyan fogunk hangsúlyozni, érződni fog az akcentus. Figyeljünk csak:

Pistivel is voltak nehézségeim, noha eltökéltem magamban, hogy tiszteletet követelek tőle, mivel már valamiféle nevelőapja voltam; megnéztem az iskolában kapott jegyeit, ellenőriztem a fogalmazásait, elfogadhatatlannak tartottam, hogy középiskolás diákok nem tudják használni a főnévi igenév ragozott formáját. Milyen diákok? Megismételtem, középiskola, mert így hívják a gimnáziumot. Erre Pisti: nem értem. Én meg: középiskola. Ő: újra. Én: középiskola, nem így mondják? Nem, te ostoba, középiskola, és az a legrosszabb, hogy nem érzem a különbséget.

 

Magyarul megtanulni ebben a regényben azt jelenti (milyen hízelgő-édesen is hangzik ez a mi magyar füleinknek): a szerelem nyelvét megtanulni.