Soha életemben nem értettem a kegyetlenséget. Értetlenül bámultam azokra, akik nem érzik át, nem értik meg, hogy amikor másokat kínoznak, akkor csupán véletlenszerű, melyik oldalon állnak, a kínzó vagy a kínzott oldalán. Ha eltörik egy csont, az az ő csontjuk is lehetne. Ha fáj egy ideg, az az ő fájdalmuk is lehetne. Ha megaláznak valakit, azzal önmagukat alázzák meg. Hogyan nincs bennük ennyi méltóság?
Egyik eddig hallott magyarázat sem elégített ki, mely a kegyetlenség értelmét fejtegette. A legérdekesebb elmélet számomra eleddig az volt, amely szerint a kínzás nem más, mint a tompultság, életuntság megszüntetése, izgalom, inspiráció. Az ember annyira unja az életet, annyira nem lát benne semmi jót vagy érdekeset, hogy csupán mások megkínzása által képes érezni ismét, hogy történik végre valami.
Eddig tehát leginkább ez utóbbi magyarázatot fogadtam el. Ma éjszaka azonban láttam egy megdöbbentő álmot, és azt hiszem, most már mindent értek.
Mint minden álomnál, itt is nehéz pontosan leírni a körülményeket. A helyszínek és szereplők állandóan változnak minden álomban, csupán a leírás fikciója, hogy a dolgok narratívává állnak össze. De valahogy mégis muszáj narratívává alakítanom az álomképeket, hogy érthető legyen, amit mondani akarok.
Az álom helyszíne az egykori gyerekszobám volt. Az íróasztal alatt patkányok tanyáztak. Mivel van egy játékpatkányom (melyet egyébként nagyon szeretek), az íróasztal alatt nyüzsgő patkányokat vele ijesztgettem, és a hatás csodálatos volt: az igazi állatok valóban megijedtek, páni félelmet éreztem rajtuk.
Ennek rendkívül megörültem, mert undorodtam ezektől az állatoktól. Végre kezembe akadt egy eszköz, amivel sakkban tarthattam őket. Undorom rettenetesen erős volt, de amikor közéjük csaptam a játékpatkánnyal, öröm volt néznem, ahogy riadalmukban ezek a förtelmes lények a sarokba húzódnak.
Ekkor azonban egy különös játék kezdődött el. Valahogy azt kezdtem érezni, hogy a patkányok egyre többen vannak, és egyre dühödtebbekké válnak. Elkezdtek nekem támadni, alig bírtam rájuk csapni a szobaajtót. Egy sereg patkány rohan rám, dühödten, csattogó állkapcsokkal, és én csak az utolsó pillanatban csukom be az ajtót: micsoda rémálom! És micsoda páni félelmet kezdtem érezni, mennyire undorodtam már tőlük! Egyre kétségbeesettebben küzdöttem ellenük, egyre jobban kínoztam őket, csak hogy békén hagyjanak már. De a patkányok csak a kínzást érezték, és azt, hogy életük védelmében föl kell lázadni a kínzás ellen. Brutális harc kezdődött, egyre jobban belehevültem a kínzásba. Mi volt a kínzás? Bezárva és rettegésben tartani őket, hogy minél rosszabb legyen nekik, és minél kevésbé akarjanak nekem támadni. Ám pontosan az ellenkezőjét értem el; minél erősebben kínoztam őket, annál jobban gyűlöltek engem, és annál dühödtebben támadtak rám, amikor egy résnyit is engedtem a szorításból. És tényleg egyre többen lettek, sőt úgy tűnt, hogy egyre nagyobbak is lettek. Már kezdtek egészen a fejemre nőni. Közben pedig rettenetesen szenvedtek ők is. De semmiféle részvétet nem éreztem, csak undort, mélységes undort.
És ekkor történt valami nagyon megdöbbentő. Közelről megnéztem a patkányok ábrázatát, és rájöttem, hogy ezek nem is patkányok, hanem... emberek! Némelyikkel még szinte rokonszenvezni is tudtam. Volt, amelyiket kiengedtem vécére, hogy könnyítsen magán. De persze általános undorom nem múlt el. Így ébredtem föl.
És megértettem. Megértettem, hogy a legnagyobb hajtóerő ebben az életben (és így nyilvánvalóan ez hajtotta a nácikat is) az UNDOR. Csak az undor képes arra, hogy elvakítsa a józan belátást, az értelmet, a szeretetet, az életörömöt.
Hirtelen ráébredtem, hogy micsoda pokol, micsoda elviselhetetlen pokol lehetett egy Hitler vagy egy Sztálin élete. Egy olyan élethez képest, amely a többi emberben, mindegyikben, együtt és külön-külön fenyegetést lát, még egy koncentrációs tábor is üdülőtelepnek tűnik. Milyen élet lehetett Hitleré, milyen élet egy nácié? Bizony, ez maga lehetett a pokol.
Az álom megértetett velem mindent. Mert én is ott, a patkányokkal szemben, azt éreztem, hogy bárcsak az utolsó írmagjukig kiirtanák őket (ha jó erősen szenvednek közben, annál jobb, mert valahogy vissza kell kapniuk azt a szenvedést, amit nekem okoztak...), utána pedig jó alaposan fertőtlenítenék az egész szobát, hogy még mikroszkopikus szinten se lehessen nyoma annak, hogy ott valaha patkányok tanyáztak. Teljesen, örökké, végleg kiirtani: ezt éreztem álom közben. Nem azért, mert egyenként ellenszenvesek volnának vagy ilyesmi. Hanem azért, mert undorítóak.
Egyszersmind azt is megértettem, hogy az undorba valahol mindig bele is lovallja magát az ember. Nem velünk születik. Írtam már a rovarfóbiámról. Tudom, miről beszélek.
Meg még egyet: aki undorodik valamitől, az még attól is távol tartja magát, hogy megölje azt a valamit. Semmi sem iszonyúbb, mint a gondolat, hogy kezem között dögöljön meg egy ocsmány, büdös, gusztustalan patkány. Hogy kapálózzon a lábaival és belém harapjon az életéért küzdve. Az a jó, ha valaki, egy szervezet, elvégzi helyettem a piszkos munkát.
A nácizmus, sztálinizmus stb. lényege tehát: emberundor. Állandó szűkölés, fenyegetettség-érzés, állandó páni félelem az emberektől. [Gondoljunk arra, hogy Hitler tökéletesen megsemmisíttette a holttestét. Annyira undorodott az emberektől, hogy még arra a gondolatra is undor fogta el, hogy a holttestéhez hozzáérjenek.]
Elképzelni is szörnyű, micsoda pokolban, micsoda szánalmas létszinten, milyen örömtelenül és boldogtalanul zajolhatott le egy ilyen ember élete.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2010.12.29. 23:02:48
Csak akkor lehet elpusztítani egy embert, ha megfosztjuk emberi mivoltától. Nyilván a fajfenntartás ösztöne vagy vmi ilyesmi nem engedi. hogy az egyik ember megölje a másik embert.
Ezek a nyomorultak - már a népirtók, én is szánom őket - soha sem jutottak el addig a felismerésig, hogy a patkányoknak emberarcuk van valójában.
Azt még csak-csak túl lehet élni, ha az embert senki sem szereti, de hogy ő nem szerethet senkit, az maga a lelki zsákutca.
Az a magyarázat, hogy a szadizmus a "Csak történjen már valami!" jegyében robban ki, szerintem inkább a gyerekre jellemző. Nem is szeretem túlzottan a gyerekeket...
pontilyen 2010.12.30. 12:19:54
Hittanon mi még úgy tanultuk, hogy a pokol az a hely, ahol az ember teljesen egyedül van, MERT nem tud senkit sem szeretni. Embertelen állapot lehet, ha valaki pont abban lát veszedelmet, ami másoknak a legnagyobb örömforrás: az emberekben.
Minden felnőtt egy nagy gyerek. Ugyanazokat a magatartásmintákat viszi tovább, melyeket gyerekként elsajátított. A különbség az, hogy legtöbbször már automatizálódott formában.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2011.01.08. 13:05:33
Igazad van: elég nyomorúságos, pokoli élet az ilyen. De sokaknak ez jutott.
Anselmo 2011.01.21. 15:38:58
pontilyen 2011.01.21. 16:47:21
Hanem?
Anselmo 2011.01.22. 13:26:24
Mivel az álom igazi értelmét csak az álmodó fejtheti meg, én csak tippelni tudok:
a patkányok is a te éned egyik része, amit igyekszel elfojtani magadban. Mivel a gyermekkori játékpatkánnyal ijesztetted el őket, ezért szerintem a felnőtté válástól félsz. Ugyanakkor ez a gyermeki léthez ragaszkodó éned kezd számodra is zsarnokinak, elavultnak tűnni, mert végül azonosulni tudtál az elnyomott patkányok szenvedésével, ami a te szenvedésed.
Önök Dr Anselmo álomelemzését olvashatták :)
pontilyen 2011.01.23. 13:27:28
Természetesen én sem gondolom másként, mint hogy az álom mindenekelőtt rólam szól, a bennem élő feszültségekről, tudat számára homályos szorongásokról és hasonlókról. Ezek a szorongások ugyanakkor megértethetnek kollektív szorongásokat is.
Az álmomban megjelenő agresszió bizonyára énem valamelyik része ellen irányul. Talán éppen egy közösségi vágy, emberek közé tartozás vágyának elfojtásáról van szó benne (a patkányok ugye _sokan_ vannak). Hogy mi okozza ezt a feszültséget, miért akarok bizonyos dolgokat elfojtani, az nyilván (részben) számomra is rejtély.