Mint azt hűséges és figyelmes olvasóim bizonyára tudják, ma éjféltől a pontilyen nick birtokosa a valóságos életben harmincadik születésnapját fogja ünnepelni. Ebből az alkalomból pontilyen interjút készített pontilyennel. A beszélgetés szerkesztett változatát "tovább" után olvashatjátok. Normál betűtípussal pontilyen válaszai, félkövérrel pontilyen kérdései lesznek olvashatók. Blogunk ennek a beszélgetésnek a közlésével kíván megemlékezni a jeles eseményről.

Könnyen kötélnek álltál.

Hát persze, veled mindig szívesen beszélgetek, tudhatod. Harminc éve ismerjük egymást, nem sok titkunk van a másik előtt; ami meg igen, az talán nem is véletlenül. [mosoly-jel] A dilemma inkább csak annyi volt, hogy nyilvánosságra kerüljön-e a társalgás, de aztán hamar meggyőztél.

Ez egy kötetlen beszélgetés lesz, de máris meg kell kérdeznem: vannak tabuid? Úgy értem: van olyan téma, amelyikről nem szívesen beszélnél?

Előtted természetesen nincsen semmiféle tabum. Miután azonban az interjú nyilvánosság elé kerül, értelemszerűen nem beszélhetek és te sem kérdezhetsz mindenről. A fontosabb kimaradó témákat majd négyszemközt beszéljük meg. Jó lesz így?

Persze. Mivel szeretnéd kezdeni a beszédet?

Köszönöm, látod, ez egy előzékeny kérdés. [mosoly-jel] Igazából azt szeretném kimondani, elmondani, aztán majd kiderül, hogy elmondható-e, hogy én, az én életem mindig több, mint amennyi látszik vagy megvalósul belőle. Azt hiszem, ez a tudás adja a végtelenség érzetét. Egyszerűen nem vagyunk fölgöngyölhetők, minden élményünk ezer másikhoz kapcsolódik. Ez az, amit mindenféleképpen szeretném, ha tudnál rólam.

Talán elégedetlen vagy azzal, amennyi "látszik vagy megvalósul"?

Nem, ez így nem igaz. Elégedett, mondhatni, boldog ember vagyok. Nem arról van szó, hogy létezne valamiféle ideál, amelyhez képest el vagyok maradva. Ez az említett többlet pontosan az elégedettség állapotában a legnagyobb. Tudom, ez paradoxon. Ott lehet a dolog kulcsa, hogy az elégedettség lényegében nem jelent mást, mint hogy tágulni érezzük azt a még ismeretlen birodalmat, amely felfedezésünkre vár. Elégedetlenek akkor vagyunk, amikor összeszűkülnek éppen a lehetőségeink.

Filozofikus hangulatban vagy ma.

Milyen legyek, ha ilyen irdatlan időre, harminc évre (Atyaég! Harminc évre!) kell visszatekintenem? Ez harminc nyár, harminc tavasz, harminc halál és harminc újjászületés. Ezt föl sem lehet fogni, beleszédül az ember.

Mi a legkedvesebb emléked e harminc évből?

Ez meg már milyen kérdés, ne is haragudj?! Értelmetlen. Nem bántani akarlak, de gondolj már bele! Erre lehetetlenség válaszolni. Az élmények lényege pontosan az, hogy mindegyik különböző. Öszehasonlíthatatlanok. Vannak persze kedvesek és undorítóak, dehát egyrészt: ez csupán ítélet róluk, mely mindig megváltozhat; másrészt: minden élmény annyira rétegzett, hogy egészen összefonódnak bennük a kedvesség és taszítóság szálai. Pont ez a problémám egyébként.

Micsoda?

Hát az, hogy valahogy mégiscsak össze kéne fogni, át kéne adni, nem volna szabad elveszni hagyni ezt a sok mindent.

Erre irányult a versírás?

Pontosan. De miért kérdezel múlt időben róla?

Miért? Talán még írsz?

Ez nem olyasmi, amit "abba lehet hagyni". Tény, hogy már pár éve gyakorlatilag egy sort sem írtam. De ez nem azt jelenti, hogy bármit is "abbahagytam" volna. Egyszerűen az utóbbi években egyáltalán nem tudtam megújítani azt a formanyelvet, amelyen írtam. Zsákutcába jutottam. Ha majd újra írni kezdek, máshogyan kell azt tennem. Egyelőre viszont még nem tudom, hogy hogyan; ezért a csönd.

Voltak jó verseid.

Ez nem igaz. Vagy az összes versem jó, vagy egyik sem. Olyan szoros szimbiózisban éltem (részben még mindig élek) velük, mint az élményeimmel. Élmény sincs jó meg rossz, ahogy azt föntebb ki is fejtettem. [mosoly-jel] Itt van például a következő két sor:

Mindenütt fény honol, ahol a fény honol,
Mindenütt jártam már, ahol a fény honol.

Még ma is rendszeresen eszembe jut, és új meg új jelentések társulnak hozzá nap mint nap. Jó vers(részlet) ez? Vagy rossz? Számomra a teljesség vágya van benne. Mindent láttam, mindent hallottam már, amit látni, hallani érdemes.

Tényleg mindent láttál?

Persze. Van egy buta szemlélet, amely "eseménydús" és "eseménytelen" életekről beszél. Vannak buta emberek, akik azt hiszik, hogy léteznek "eseménydús" és "eseménytelen" életek. Dehát az "esemény" lényege nem pont az, hogy csak utólag jövünk rá, hogy esemény volt-e? Az élet mindig létrehoz egyfajta teljességet, betölti az időt. Ezért igaz, hogy mindent láttam. Mindenütt jártam már, ahol a fény honol. Aztán, ahogyan történnek az újabb és újabb események, újabb és újabb ítéleteket hozunk. Ki az, aki az élet kérdéséből mennyiségi problémát képes csinálni? Miféle életet élhet az?

Dühös vagy rájuk? Gyűlölöd őket?

Köszönöm a kérdést. Örülök, hogy erről is beszélhetek. El akarom mondani, hogy én senkit sem tudok gyűlölni, senkire sem tudok haragudni. Ideig-óráig igen, de tartósan? Mi értelme lenne ennek? Kinek lenne jó? A "bocsáss meg hetvenhétszer is" lényegében nem is más, mint egészségügyi jótanács. Alapvetően egyébként is kedvelem az embereket, mindegyikükben van valami jó. Miért rontanám el a jókedvemet azzal, hogy haragszom rájuk?

Könnyen beszélsz.

Ugyan már. Gondolod, hogy az én életem könnyebb, mint másoké? Micsoda ostobaság ez. Te tudhatod a legjobban, hogy milyen mélységei vannak a szorongásaimnak.

Látod, ez igaz. Tulajdonképpen miért szorongsz ennyit?

Ha tudnám, akkor az már nem szorongás volna, hanem félelem. Egyébként hogy is ne szoronganék? Itt vagyok már lassan az élet közepén, és még mindig nem vagyok sehol. Se jövőm, se reményem, se semmim. Nem is szeretek nagyobb távlatokba belegondolni, mert óhatatlanul elfog a szorongás. Szinte pánikszerűen.

Hány pánikrohamod volt?

Szerencsére erről könnyen beszélek. Egyszer egy nagyon nagy, akkor tényleg azt hittem, hogy végem; aztán még egy-két kisebb, de akkor már megtanultam az önszuggeszciót, és azóta már teljes biztonságban érzem magam.

Talán a szorongást is kezelni tudod önszuggeszcióval, nem?

De, abszolút el tudom képzelni, hogy ez lehetséges, sőt voltaképpen pontosan erről van szó, amikor nem gondolok bele a "nagyobb távlatokba". Mindazonáltal szorongás nélkül nem lehet és talán nem is érdemes élni. Hiszen a legnagyobb szorongások váratlanul törnek rá az emberre, és szó sincs arról, hogy ne volna ebben az állapotban semmi termékenyítő.

Így van. És hát miért is kéne mindent letörni?

Számból vetted ki a szót! Ugyanakkor persze tudom, hogy ez a szemlélet valamiféle laissez faire magatartáshoz vezet. Ami a másik véglet. Az életnek (élésnek) nem lehet általános szabályokat adni; egyensúly van, hullámzás. Ortega y Gasset írta: az életre leginkább a vibrálás jellemző. Vagyis hogy nem tudjuk soha, amíg élünk, hogy mi lesz a következő pillanat. Nem lehet jósolni.

Tényleg, olvasmányaidról még nem is beszéltél!

Meg még hetvenhétmillió dologról, amiről kellett volna. Viszont kezdek fáradni, és talán azok is, akik olvassák. Úgyhogy függesszük fel a társalgást. Majd máskor folytatjuk. Tudhatod, hogy veled bármikor, bármiről.

Igaz is, és négyszemközt még a "tabukat" is érinthetjük!

Pontosan.

Csak még egy utolsó kérdést!

Tessék.

Mit tartasz a legfontosabb tulajdonságodnak?

Te is tudod! Azt, hogy mindig képes vagyok kívülről nézni magam. Minden gondolatom emiatt valahol ironikus is. Ez az én humorom; derűnek nevezném legszívesebben. De tudom, hogy nem mindenki érti. [mosoly-jel]

Köszönöm a beszélgetést!

Én köszönöm, hogy velem vagy.