Ugye ismerős az eset? Egy bogár vagy rovar (például egy darázs) berepül egy ember által készített helyre (például egy lakásba vagy villamosba), és megpróbál onnan visszajutni a szabadba. De nem talál ki. Folyton nekirepül az ablaküvegnek, és nem érti, hogy ott, ahol ő fákat és eget lát, hogyhogy nincsen neki út a fákhoz és az egekbe.

Most a héten megint láttam egy ilyen darazsat. A villamosba repült be, és a villamosból próbált kirepülni. Százszor is nekiveselkedett a repülésnek, de feje százszor is az ablaküveg falába koppant. Végül teljesen kimerült szegény. Vagy fél órán át utaztam a villamosban. Amikor fölszálltam, ő már ott volt; amikor leszálltam, ő még ott volt. Azt hiszem, sose jutott ki a szabadba, ott pusztul el szegény az ablakpárkányon, miközben szemeivel végig láthatta a zöld fát és a kék eget, a szabadságot.

Nekem az ilyen eset mindig jelképes jelentéssel bírt. Elképzelem, hogy a világ született lúzerei közül az ellenszenvesek micsoda ostoba értelmet olvasnak bele a történetbe, és milyen émelyítő módon kezdenek el papolni egzisztenciális bezártságról, magányról és hasonlókról. Megtehetik persze, hiszen a kép valóban erős, és bizonyára már nem egy vers íródott róla. Az eset jelképes jelentése számomra viszont mindig is döbbenetesen optimista volt, és valahányszor egy így fogságba esett bogarat láttam, az ember csodálatos lehetőségeiről gondolkodtam el, és az jutott eszembe, hogy az élet akkor is kimeríthetetlenül gazdag, amikor a legreménytelenebbül üresnek tűnik.

Mert miről szól a foglyul esett darázs története? Arról, hogy megoldás mindig van, legfeljebb nem mindig látjuk. Szegény darázs idegrendszere nem kellően kifinomult ahhoz, hogy képes legyen érzékelni helyzetét, vagyis azt, hogy az üvegen áthatolni ugyan nem tud, megkerülni viszont meg tudná azt. Egy fejlettebb, kifinomultabb intelligencia már eljutna ide. És ha ez így van, akkor minden lehetséges.

Mert elképzelhető, hogy mi emberek soha nem fogunk eljutni a megoldásig (például, hogy van-e értelme a létnek), ám egy magasabb rendű intelligencia attól még eljuthat. És amikor rabnak érezzük magunkat (egzisztenciális foglyoknak egy idegennek ható világban), talán csak egy magasabb rendű intelligencia felségterületére tévedtünk, amely részvéttel figyeli vergődésünket, amint százból százszor az üvegfalának koppanunk. És az ő számára is talán csupán egy félórás villamosút a mi egész létezésünk. Mármint a mi egész létezésünk, az emberiségé.