Általános iskola hetedik osztályában karácsonykor egy Kaland-Játék-Kockázat könyvet kaptam ajándékba a szokásos decemberi sorshúzáson. Addig még soha nem volt kezemben hasonló könyv, így a benne levő furcsa figurák (trollok, gnómok, elfek és hasonlók) is mind ismeretlenek voltak számomra. Farkasember, Bűzféreg, Sárkány és társaik elevenedtek meg a lapokon. Tél volt, karácsony, és ugyan nem dobókockával (a szörnyeket mindig automatikusan legyőztem), de végigolvastam/lapoztam/játszottam a könyvet nem is egyszer.

Tizenhárom éves voltam, nagyjából ebben az időszakban kezdtem rendszeresen verset is írni, nyitott volt és érzékeny a fantáziám, de különösen az ijesztő, veszedelmes, nyomasztó, rettenetes és félelmet keltő dolgokra érzékeny. Féltem tőlük. Nekem ezek a dolgok túlságosan is valóságosaknak tűntek. Persze – félreértés ne essék – nem hittem el, hogy vámpírok vagy farkasemberek valóban létezhetnek, de abban erősen hittem, hogy létezik a rossz.

Szokásommá vált azóta, hogy karácsony idején, Advent utolsó napjaiban, elő-előveszem ezt a könyvet, és persze a másikat, melyet egy évvel később ugyanettől az osztálytársamtól kaptam ugyanúgy ajándékba ugyanúgy az osztálykarácsonyon, és amelyikben már varázsolni is lehetett, végigjátszom, végigolvasom a kalandokat, továbbra is persze automatikusan legyőzve a szörnyeket, mert azért az életemet mégse szándékoztam soha egy olyan megbízhatatlan eszközzel, mint egy dobókocka, kockára tenni. (Volt, hogy meghaltam játék közben, de nem a szörnyek győztek le, hanem saját meggondolatlanságom.) Előveszem tehát a könyvet, hogy érezzem újra azt az Adventet, hogy átéljem újra azokat az összehasonlíthatatlan napokat, azokat a mélyen-kamaszos szorongásokat, azaz újra átéljem életem legtermékenyebb és legtermékenyítőbb időszakát.

De talán ez az egész hamis így, utólagos konstrukció, és minden másképpen van, azaz minden másképpen volt. Egy biztos: konstruálás nélküli valóság(képzet) nem létezik. Ezer emléket és élményt keverünk egybe, hogy abból történet formálódjon, olyan történet, mely olvasható.

Mert itt van például Az oroszlán, a boszorkány és egy különös ruhásszekrény című Narnia-mese, mely egészen bizonyosan sok-sok évvel korábban került kezembe, mint az említett KJK-könyv. És tisztán emlékszem a borzongásra, melyet a könyv első lapjain kísérteties hóesésben megjelenő úgynevezett faun váltott ki belőlem. Nem lehetséges, hogy a bennem élő adventi/karácsonyi életérzés eredetét ez az alak szolgáltatta?

Ha emlékásás, akkor minden bizonnyal még mélyebbre kéne menni, a félelem gyökeréig és a félelem szeretetének gyökeréig, olyan mélyre, ahová valószínűleg már nem érdemes. Maradok a KJK-könyvek fölcsapásánál. Maradok annál a tizennyolc évvel ezelőtti télnél, az elfeknél és goblinoknál. Így egyszerűbb.

Idén pedig, életemben először, vettem a fáradságot, írtam egy kalandlapot, elővettem egy dobókockát, és végigjátszottam a könyvet úgy is, ahogy kell. Kockázva és kockáztatva. Beleélve magam, mint egy gyerek, hogy elfogyhatnak az Életerő pontjaim, ha nem vigyázok, vagy ha egyszerűen nincsen szerencsém. Már az első csatámban majdnem meg is ölt egy szörny. Egy következőben pedig valóban megölt egy másik. Úgy látszik, most érkezett el a pillanat, amikor már nem félek tőlük.