Szeretem a kerületet, Budapestnek azt a külvárosát, ahol élek (és ahol születésem óta mindig is éltem), Pesterzsébetet. Most már nem is tudnám nem szeretni, csak akkor, ha egyszersmind gyerekkoromat is megnemszeretném. A kettő (a gyerekkor és a gyerekkor helyszíne) összekötődött, most már teljességgel szétválaszthatatlanok. A 30-as és 52-es villamos én vagyok, vagy Erzsébet? Épp olyan kérdés, mintha a nevemet próbálnám elkülöníteni önmagamtól. Csak játékból lehetséges.

Nem is tudom, mi a célom ezzel a bejegyzéssel. (Máskor tudni szoktam.) Nézzük meg a képen (nem én készítettem!) a villamos mögötti autót! Vegyük tekintetbe, hogy a villamos ezen a szakaszon a pálya félelmetesen elavult állapota okán mintegy 5 km/h-s sebességgel halad. Az autó nem tud előzni, szembe forgalom van. De minek is előzni? Van idő. Na, ez a fíling, ez a van-idő-érzés, a lágyan simogató lemenő nap fénye a késő tavaszi puha kábultságban: ez Pesterzsébet (egyenlő gyerekkor, egyenlő én).

Szinte hallani, hogy pattog a labda valahol.

A főváros, az imádatig szeretett és csodált főváros nekem mindig idegen hely volt. Éppen idegensége borzongatott meg mindig. Otthon én ezekben a csöndes, békés utcákban voltam.

Mutassak még képeket? Nagyon szívesen. Itt van például a "Kosuti".

A Kosuti Pesterzsébet főutcája. Két része van: a "Nagy Kosuti", és a "Kis Kosuti". A két részt a katolikus templom választja el. Jellegében nagyon különbözik a kettő. Az egyik része (a képen is látható) csöndes, nyugodt, díszburkolatos sétálóutca. A másik rész pontosan az ellentéte neki: zajos, forgalmas üzleti negyed, ahol kb. négyféle busz jár. (Meg is buktam ott egyszer forgalmi vizsgán a sok busz miatt.)

Nézzünk még képeket!

Nem, ez itt nem a "Nagy Kosuti", hanem a Kosutival párhuzamos Topánka utca. Gyerekkoromban nem is tudtam, hogy ennek az utcának egyáltalán van neve. "Hát az a nagy négysávos út az Erzsébet Áruháznál" — mindig csak így gondoltam és hivatkoztam rá. Utólag megtudtam: nem vagyok ezzel egyedül. Amikor később említettem az egyik osztálytársamnak, hogy Topánka utca, és kérdőn nézett rám, majd elmagyaráztam neki, hogy hát az a nagy négysávos út az Erzsébet Áruháznál, megdöbbenve nézett rám: nem is tudtam, hogy annak az utcának neve is van...

Pesterzsébet szerintem szép. Mondjuk egy panellakótelepre ritkán mond ilyet az ember, dehát Pesterzsébet messze nem csak egy panellakótelep. Van itt minden. Kertváros, városközpont, igazi Városházával és Sissy-szoborral,

lakópark, uszoda, jégcsarnok, Duna-híd, fürdő (na, az már pont nemigen), kórház (ott születtem), köztéri szobrok, templomok, Csili, modern baptista imaház (emlékszem, amikor építették; ki is mentünk az osztályunkkal lerajzolni rajzórán a készülő épületet, máig is megvan valahol a művem róla...) stb. stb.

Szerencsére nem Demszky a polgármester, vagyis nem tapasztalható mindenütt az általános romlás, ellenkezőleg: épülgetünk, szépülgetünk. Gazdagságról persze szó sincs, inkább tisztes, dolgos szegénységről. És nem is biztos, hogy ez a szegénység nem rejt magában gazdagságot is, sőt.

Abban egészen bizonyos vagyok, hogy teljesen másmilyen ember lennék, ha nem ide születem.