Nem szeretem, ha valaki nem hajlandó helyesen írni; de — rájöttem — azt még kevésbé szeretem, amikor valaki a kiváló helyesírásával fölvág.
Fölvágásnak nevezem azt is, amikor valaki tényleg hibátlan helyesíró.
Az ilyesféle perfekcionizmustól a hideg ráz ki.
Képzeljünk el egy embert, aki a Helyesírási Szabályzat (vagy: helyesírási szabályzat?) (netán: Helyesírási szabályzat?) minden egyes pontjával tisztában van. Aki mindig pontosan tudja, mit hogyan hová kell írni. Vajon miféle ember lehet az ilyen?
Persze, tudjuk, miféle. Csapjunk föl egy gimnáziumi nyelvtankönyvet, és olvassuk el a benne levő mondatokat! Vajon milyen érzés támad a gyomrunkban, és mi szalad át a hátgerincünkön?
A kettő együtt nem megy. Valaki vagy klassz ember, vagy hibátlan helyesíró.
Miért? Azért, mert a helyesírási szabályok megismerése beszűkíti az agyunkat, olyan pályára tereli — méghozzá önkéntelenül! —, ahol megszűnnek az élet vibráló esetlegességei. Olyan pályára, ahol mindenről tudható, mi helyes, és mi nem az; esetleg azt, hogy ez is helyes meg az is, vagy hogy sem ez, sem az, hanem egy harmadik; egyszóval: az ítélkezés, más szóval a butaság pályájára.
Hiszen ítélkezni nem lehet anélkül, hogy ne szűkítsük be a tudatunkat.
Éppen ezért én néha jókedvből, lezserségből vagy csak szimpla lustaságból, de leginkább: játékból el-elejtek egy-két hibát, amikor írok. Egyszerűen jobb az úgy, szebb az úgy.
Tudjátok, mihez hasonlít ez? Ahhoz, amikor egy költő néha beletesz a verseibe egy-egy régies szót vagy igealakot. Vagy csúnya szót. Vagy mittudomén.
Ezzel adjuk meg az igazságnak azt, ami jár neki. Hogy amikor etikai kérdésekről van szó (és a helyesírás mi más lenne, ha nem etikai kérdés?), akkor nem szabad úgy eljárnunk, mégpedig soha, mintha természeti törvényekről lenne szó. Az etika, az emberi együttélés finom szerkezetű szabályrendszere hajlékonyabb, bonyolultabb, érzékibb ennél.
Így aztán arra biztatok mindenkit, helyesírás kérdéseiben legyen mindig nagyvonalú. Ami nem azt jelenti, hogy ne érdekeljék a szabályok. Érdekeljék, sőt. Csak tekintsen rájuk úgy, mint az emberi hóbort és hatalomvágy egy sajátos megnyilvánulására. Mosolyogjon rajtuk, és — éppen ezzel biztosítva függetlenségét tőlük — lehetőleg tartsa be őket.
Az utolsó 100 komment: