Arra jöttem rá, hogy gyerekkori olvasmányaink meghatároznak minket. Úgy értem: meghatározzák azt a gondolkodásmódot, ahogyan a világhoz később is, felnőttként is viszonyulni fogunk.
El sem tudom képzelni, mennyire más ember volnék, ha gyerekkorom két kedvenc ("rongyosra" olvasott) meséje nem az a kettő lett volna, ami. Vagyis nem a Micimackó, és nem a Csipike. E két könyv mély rokonságára csak most, véletlenül figyeltem föl, amikor újraolvastam Fodor Sándor meseregényét, melyről egyik kedves ismerősöm fogalmazta meg igen találóan, hogy "a négyszögletűkerekerdő tizenketteskarikás változata". Bizony az. Felnőtt könyv, mélyen filozofikus könyv. (Persze melyik mese nem az?) Nem is az a lényeg, hogy filozofikus könyv (a Micimackó és a Csipike is), és hogy filozofikus alkatot csinált belőlem, hanem hogy miféle filozófia ez.
Cinikus, okos nyelvfilozófia. Nagyon okos és nagyon cinikus. (Ami nem azt jelenti, hogy én cinikus és okos volnék, hanem azt, hogy nem lennék ilyen, ha e könyvek nem vésődnek belém már nagyon korán.)
A Micimackóról majd később (talán). Most maradjunk a Csipikénél.
Miről szól ez a mese? Ez a mese egy törpéről szól, aki az Óriásnagy Bükkfa odújában lakik, és önmagát végtelenül fontosnak képzeli. Mert olyan hasznos dolgokat csinál, mint hogy letörölgeti a virágport a levelekről, szemrevételezi Csigabiga tervrajzát (ugye a házához...), megfigyeli a Kikerics nyílását, vagy elrettentő példákat mutat az ostoba Vadmalacnak, aki nélküle bizonyára megenné a Légyölő Galócát. Csipike aztán (mert így hívják a törpét) a mese folyamán szépen lassan ráeszmél, hogy mennyire kevéssé fontos is ő. Csigabiga az ő szemrevételezése nélkül is megépíti házát, a Kikerics nélküle is kinyílik, Vadmalacról pedig kiderül, hogy kizárólag az elrettentő példa kedvéért koslatott folyton a Légyölő Galóca körül.
Az idealizmus veresége a valósággal szemben. Egészen röviden nyilván erről van szó. De a dolog bonyolultabb ennél.
Csipike élettörténete ugyanis korántsem kudarctörténet. Miután rájön, hogy a dolgok viszonylagosak, így az ő hasznossága és törpe volta is viszonylagos, eléri őt a boldogság. Csipike legfőbb vágya, hogy óriás legyen, teljesül. Igaz, azon az áron, hogy minden más is óriás lesz.
Nincs ebben a gondolatban valami cinikus?
De, van. A törpe és az óriás viszonyfogalmak. Csak egymáshoz viszonyítva van értelmük. Ha mindenki óriás, akkor senki sem az.
Nem tudom, mennyire tudatosul egy gyerekben valamely mese értelme. Lehet, hogy semennyire. De a tudattalan ösztönmozgások szintjén, melyek valójában meghatározzák gondolkodásunkat, a magam részéről sohasem volt kétséges a dolgok, a fogalmak, az ítéletek viszonylagossága. Lehet mondani valakire, hogy óriás. Azt is lehet mondani, hogy törpe. Azt is, hogy okos. Vagy: buta. Szép, csúnya, ügyes, ügyetlen, jó, rossz stb. Mindez azonban semmit sem jelent. A dolgok ezen ítéletektől függetlenül olyanok, amilyenek; ám hogy milyenek, azt sohasem efféle ítéletekből fogjuk megtudni.
Ettől még lehetünk boldogok, nagyon is, sőt. Minden attól függ.
A humor életszemlélete az, ami a Csipikéből árad (meg persze a Micimackóból, de az egy másik történet). Úgy is mondhatnánk: önirónia.
Azt hiszem, örök életemre hálás lehetek e könyveknek, amiért megismertették velem ezt az életszemléletet. Fölmérhetetlen a nyereség, amely fakad belőle.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Esti Kornél, a Denevér szálló lakosa · http://sslazio.blog.nepsport.hu/ 2010.03.20. 19:11:57
pontilyen 2010.03.21. 12:01:33
A blogom (naplóm stb.) igazából azokat a gondolataimat tartalmazza, melyeket nyomtatott formában nem lehetne közreadni. (Igazából ez is egyik oka volt, hogy elindítottam. Nem kell törődni egy csomó mindennel, amivel például egy könyv írójának törődnie kell; ez felszabadultságot jelent.)
De persze ha volt gyerekkori álmom (és kinek nem volt?), akkor az mindenképpen az írás volt. Gyerekkoromban először orvos szerettem volna lenni, aztán író. :-)
sleeping dancer · http://sleepingdancer.freeblog.hu 2010.03.22. 10:01:29
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2010.03.22. 10:04:21
Sok-sok évvel később – nevelő célzattal – elhoztad nekem ezt a könyvet, és persze én magamra ismertem a fontoskodó törpében. A tanulság csak annyi volt, hogy rájöttem, azért van rám szükség, mert másokat nem zavar, hogy szükség van rám. Mondhatnám úgy is, a barátaim a kedvemért hagyják, hadd higgyem, én mozgatom a szálakat. Sajnos én ettől boldogabb nem lettem…
Az én gyerekkorom meghatározó meséje a Négyszögletű kerekerdő volt (és „kapcsolt részei” A kisfiú és az oroszlánok, ill. a Hétfejű tündér). Ezek édesbús mesék igazi, magyar humorral. Azzal a fajta humorral, amit én a legjobbnak tartok, vagyis amit, ha kicsit másképp nézel, sírsz miatta, nem nevetsz. Azt hiszem, ez sokat elmond.
Nagyon megdöbbentő élmény volt, amikor – tavaly először – saját szemeimmel is elolvastam az a könyvet, előtte mindig csak felolvasták. Gyerekkoromban végignevettem az egészet, ebben az élvezetes előadásmódnak is nagy szerepe volt. Tavaly majdnem végig sírtam a Négyszögletűt, annyira mély, annyira szomorú. Már bő egy éve írtam is erről a blogomon, mennyire Mikkamakka „útmutatása” alapján verődött össze a saját baráti köröm is. A józan ész szerint mindig véletlennek, spontánnak tűnt ez, de közben meg a misztikum iránti vonzódás a sorsszerűséget sugallta. Erre elolvastam a Bemutatkozunk című részt, és mindent értettem.
pontilyen 2010.03.22. 14:09:10
Igen, de itt a "némileg szerkesztve" is hangsúlyos. :-) Egyébként megtisztelő, amit írsz.
@Reckl_Amál:
Hát a bábfilmes, rajzfilmes feldolgozások majdnem mindig illúziórombolók. Legtöbbször pont a lényeget, a mese nyelvét nem őrzik meg. (Vannak kivételek: pl. Mézga Géza, Doktor Bubó; bár ezek alighanem eleve is filmre készültek.)
A Négyszögletű Kerekerdő nekem mindig valahogy túl elvont volt. Valószínűleg most elolvasva egész más szemmel nézném, egy próbát mindenképp megér!
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2010.03.22. 16:45:42
Ezt még el is játszottuk valami iskolai ünnepségen:
www.szepi.hu/irodalom/lazar/kerek/kerek09.html
Zseniális költészeti paródia! De gyerekként én ezen mindig halálra röhögtem magam. Az Apám tyúkja az epigonok királya!
Dömdömöt játszottam, akkor kicsit zavart, hogy nem Bruckner Szigfrid vagyok (őt Indiában élő barátunk adta ;) ), de szerintem ez a vágyam erősen csipikés. Én akartam lenni a - szerintem - legfontosabb szereplő.
Utána évekig Dömdödömnek szólítottak, akik nem tudták a nevemet. Ma már büszke vagyok rá.
Tudom, hogy a tanítónéni, aki engem kifejezetten utált, azért osztotta rám ezt a szerepet, mert nem értette meg a karakter mélységét. Azt gondolta, ennek az undorító kölyöknek jó lesz ez a semmitmondó szerep is. Ezt már akkor is éreztem.
De bárki lehetettem volna, az összes költeményt tudom a mai napig.
Ez is zseniális:
"Szerda ablakában
csütörtök ül,
és ordít
csütörtökül."
Na, eleget reklámoztam a kedvenc mesémet.