Találtam egy megfelelő metaforát arra, hogy hogyan érzem magam az utóbbi hetekben (hónapokban, években). Mint akit kettévágtak. Úgy tessék elképzelni, hogy agyam közepétől kiindulva az orrom vonalában, nagyjából a gerincoszlop irányát követve két részbe szeltek, és ez a két rész különállóan mozog, él, gondolkodik. Nem teljesen különállóan persze; a két részt valamiféle mágneses vonzás közelíti egymáshoz, úgy, hogy nagyon messzire ne tudjanak egymástól eltávolodni, valahogy mindig próbálják megtalálni egymásban a kiegészülést, de valahogy ez mégsem jön létre sohasem. Hiába a mágneses vonzás: sohasem elég erős ahhoz, hogy a két rész ismét egy legyen. Kettévágva élek, úgy élek, mint akit kettévágtak.
Ez tehát a metaforám. Ám olvasóm talán nem ismer annyira, hogy ez a kép ne szorulna magyarázatra. Másfelől pedig olyan is minden metafora, mint egy álom: nincsen egyetlen helyes megfejtése. Önmagában ugyanis összetettebb, mint bármelyik megfejtése külön-külön. Ennélfogva a továbbiakban pusztán az én magyarázatom olvasható, nem a magyarázat.
Úgy magyarázom a képet, hogy hiányzik életemből, valamennyi cselekvésemből a teljesség érzése. Az az érzés, hogy valamely cselekvésemnek a teljes szívemet és lelkemet odaadjam. Félszívvel, félakarattal, megbénultan, szkeptikusan, a valódi szenvedély hiányával teszem a dolgom; és ettől kimondhatatlanul szenvedek. Ez a szenvedés nem éles, nem erős, nem okoz közvetlen fájdalmat. Inkább alattomos. Legtöbbször nem is tettenérhető. (Például most, amikor írom ezt a bejegyzést, nem érzek semmiféle fájdalmat, ellenkezőleg: szellemi izgalmat érzek, hogy kifejtsem, amire rájöttem. De azonnal ott van, ott szunnyad lelkem mélyén a távolból figyelő démon, hogy nekem nem ilyesféle bejegyzéseket kellene írnom, hanem valami olyat kéne tennem, aminek teljes életemet utolsó percemig oda tudnám adni.)
"Valódi szenvedély": ezt nevezi Csíkszentmihályi flow-nak. A flow a részegséghez hasonló tudatállapot. Az a tudatállapot, amikor az ember számot vet mindazzal, amiért a földön van, és a számvetés végeztével odaadja magát valaminek. Vörösmarty így írt erről: "gondolj merészet és nagyot, és tedd rá éltedet".
Nem érzem magamban azt, hogy valaminek így oda tudnám adni magam. És ez rettenetes. Ha akarnék valamit egyik "féltekémmel", a másik féltekém valami mást akar. A két akarat talán nem is áll messze egymástól, talán csak nüansznyi a különbség; de ez elég. A részek nem illenek össze, és megmarad a félszívű élet. A flow-nélküli, a szenvedélymentes, a zavarodott, a kusza, az értelmetlen élet.
Valamilyen nagyon erős mágneses behatásra várok, vágyom, amely a két részt, amely most külön dolgozik, ismét eggyé olvasztaná. Pillanatokra átélem ezt az eggyéválást, olyan ritka, kivételes, mámorító, lélegzetmegakasztó pillanatokban, amikor érzem, hogy bizonyos tetteknek teljesen át tudnám adni magam. Ilyenkor szédülni kezdek, és valamiféle szégyenszerűséget érzek, hogy nem mindig élek így. De ezek csak pillanatok. Nem képesek tartósan megmaradni, rövidesen folytatódik a harc különvált részeim között, különféle irányba húzó vágyaim, akarataim között.
Amikor azokra pillantok, akiken látható, hogy teljesen élnek (ilyen ember egyébként nincsen olyan nagyon sok), akkor értelemszerűen kettős érzés motoszkál bennem: irigység, hogy milyen jó nekik, ugyanakkor valamiféle megvetés is, hogy hogy lehetnek ilyen korlátoltak. Azért mondom, hogy "értelemszerűen", mert ha nem így lenne, nem volnék kettéhasítva. Vagy meghasonulva. Ahogy saját törekvéseimet, úgy másokéit is csak kettős tudattal vagyok képes megítélni. Nincsen olyan ember, akit teljes szívvel irigyelni tudnék, vagy akit teljes szívvel meg tudnék vetni. És ez rettenetes.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2010.09.06. 21:09:02
Az a bajod, hogy unatkozol, és ún. kapunyitási pánikod van. Átestem ezen én is. A tanulmányaim végéig pontosan meg volt tervezve az életem. Aztán megkaptam a diplomám és... Semmi sem történt. Nekem kellett (volna) kitalálni a következő lépést. És ehhez tényleg több merészség kell, mint a tanuláshoz és vizsgázáshoz.
pontilyen 2010.09.06. 21:54:03
A "Munka és unalom" című Nietzsche-aforizma talán illik e gondolatkörbe a Vidám Tudományból [persze nem biztos, hogy pont nekem Nietzsche-olvasással kéne agyoncsapnom az időmet, ahelyett, hogy körmölném a pályázatokat és életrajzokat :-)] :
Munkát keresni a bér miatt -- ebben a civilizált országok majdnem minden embere hasonlít egymásra; a munka eszköz számukra, nem pedig maga a cél; ezért nem is válogatósak munka dolgában, föltéve, ha busás nyereséggel kecsegtet. Ám van egy ritkább embertípus, amelyik inkább tönkremenne, semmint hogy _örömtelen_ munkát vállaljon: ezek a válogatósak, a nehezen kielégíthetők, akik nem érik be a tekintélyes haszonnal, ha nem maga a munka jelenti minden dolgok hasznát. E ritka fajtához tartoznak a művészek és a mindenféle szemlélődő ember, de azok a henyélők úgyszintén, akik vadászattal, utazással, szerelmi viszonyokkal és kalandokkal töltik az életüket. Mindezek az emberek a munkát és a nyomort akkor vállalják, ha öröm is vegyül bele, és ebben az esetben, ha kell, a legkeményebb, legnehezebb munkától sem riadnak vissza. Egyébként viszont megrögzött lustaság jellemzi őket, még akkor is, ha ennek egyenes folyománya az elszegényedés, a becstelenség, az egészség és az élet veszélybe sodrása. Az unalomtól nem félnek annyira, mint az örömtelen munkától: még szükségük is van sok unalomra, ha a _saját_ munkájukat örömmel akarják végezni. A gondolkodóknak és minden érzékeny szellem számára az unalom a lélek azon kellemetlen "szélcsendje", amely megelőzi a sikeres utat és a kedvező szelet; el kell viselnie, ki kell _várnia_ a hatását -- éppen _ez az_, amit a gyöngébb jellemek egyszerűen nem kívánhatnak önmaguktól! Az unalmat mindenáron elűzni magunktól éppen olyan közönséges dolog, mint örömtelen munkát vállalni. Az ázsiaiakat talán pontosan az különbözteti meg az európaiaktól, hogy ők képesek egy huzamosabb ideig tartó, mélyebb nyugalomra, míg az utóbbiak nem; még az ázsiai _narkotikumok_ is lassan hatnak, türelmet követelve az európaiak mérge, az _alkohol_ ellenszenvesen gyors hatásával ellentétben.
pontilyen 2010.09.06. 21:55:17
2010.09.07. 13:05:47
Persze, miután elindul az ember ezen az úton, ujra és újra agyalásba és kétségek közé fog keveredni, de a tapasztalatok, amiket az első felfedezések során szerzett, olyan bizalmat adnak, hogy ezúttal már könnyedén túllép ezeken az akadályokon.
pontilyen 2010.09.08. 12:36:13
Köszi, ez, azt hiszem, tényleg jó tanács. Most valóban "ugrás a semmibe" van, és talán tényleg az a legjobb, ha ennek a jó oldalait látom, és azok ösztönöznek merészségre.
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2010.09.10. 12:23:32
pontilyen 2010.09.12. 00:29:39
Erre már vár? Tényleg? Ez jól hangzik. Meg az is, ami utána jön. :-)
Isten malmai sajnos csigalassan őrölnek, de ezek a szavak szívderítők, és talán elérik, hogy fölgyorsuljanak.
A blogodat pedig lájkolom. :-)
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2010.09.12. 20:05:41