Találtam egy megfelelő metaforát arra, hogy hogyan érzem magam az utóbbi hetekben (hónapokban, években). Mint akit kettévágtak. Úgy tessék elképzelni, hogy agyam közepétől kiindulva az orrom vonalában, nagyjából a gerincoszlop irányát követve két részbe szeltek, és ez a két rész különállóan mozog, él, gondolkodik. Nem teljesen különállóan persze; a két részt valamiféle mágneses vonzás közelíti egymáshoz, úgy, hogy nagyon messzire ne tudjanak egymástól eltávolodni, valahogy mindig próbálják megtalálni egymásban a kiegészülést, de valahogy ez mégsem jön létre sohasem. Hiába a mágneses vonzás: sohasem elég erős ahhoz, hogy a két rész ismét egy legyen. Kettévágva élek, úgy élek, mint akit kettévágtak.

Ez tehát a metaforám. Ám olvasóm talán nem ismer annyira, hogy ez a kép ne szorulna magyarázatra. Másfelől pedig olyan is minden metafora, mint egy álom: nincsen egyetlen helyes megfejtése. Önmagában ugyanis összetettebb, mint bármelyik megfejtése külön-külön. Ennélfogva a továbbiakban pusztán az én magyarázatom olvasható, nem a magyarázat.

Úgy magyarázom a képet, hogy hiányzik életemből, valamennyi cselekvésemből a teljesség érzése. Az az érzés, hogy valamely cselekvésemnek a teljes szívemet és lelkemet odaadjam. Félszívvel, félakarattal, megbénultan, szkeptikusan, a valódi szenvedély hiányával teszem a dolgom; és ettől kimondhatatlanul szenvedek. Ez a szenvedés nem éles, nem erős, nem okoz közvetlen fájdalmat. Inkább alattomos. Legtöbbször nem is tettenérhető. (Például most, amikor írom ezt a bejegyzést, nem érzek semmiféle fájdalmat, ellenkezőleg: szellemi izgalmat érzek, hogy kifejtsem, amire rájöttem. De azonnal ott van, ott szunnyad lelkem mélyén a távolból figyelő démon, hogy nekem nem ilyesféle bejegyzéseket kellene írnom, hanem valami olyat kéne tennem, aminek teljes életemet utolsó percemig oda tudnám adni.)

"Valódi szenvedély": ezt nevezi Csíkszentmihályi flow-nak. A flow a részegséghez hasonló tudatállapot. Az a tudatállapot, amikor az ember számot vet mindazzal, amiért a földön van, és a számvetés végeztével odaadja magát valaminek. Vörösmarty így írt erről: "gondolj merészet és nagyot, és tedd rá éltedet".

Nem érzem magamban azt, hogy valaminek így oda tudnám adni magam. És ez rettenetes. Ha akarnék valamit egyik "féltekémmel", a másik féltekém valami mást akar. A két akarat talán nem is áll messze egymástól, talán csak nüansznyi a különbség; de ez elég. A részek nem illenek össze, és megmarad a félszívű élet. A flow-nélküli, a szenvedélymentes, a zavarodott, a kusza, az értelmetlen élet.

Valamilyen nagyon erős mágneses behatásra várok, vágyom, amely a két részt, amely most külön dolgozik, ismét eggyé olvasztaná. Pillanatokra átélem ezt az eggyéválást, olyan ritka, kivételes, mámorító, lélegzetmegakasztó pillanatokban, amikor érzem, hogy bizonyos tetteknek teljesen át tudnám adni magam. Ilyenkor szédülni kezdek, és valamiféle szégyenszerűséget érzek, hogy nem mindig élek így. De ezek csak pillanatok. Nem képesek tartósan megmaradni, rövidesen folytatódik a harc különvált részeim között, különféle irányba húzó vágyaim, akarataim között.

Amikor azokra pillantok, akiken látható, hogy teljesen élnek (ilyen ember egyébként nincsen olyan nagyon sok), akkor értelemszerűen kettős érzés motoszkál bennem: irigység, hogy milyen jó nekik, ugyanakkor valamiféle megvetés is, hogy hogy lehetnek ilyen korlátoltak. Azért mondom, hogy "értelemszerűen", mert ha nem így lenne, nem volnék kettéhasítva. Vagy meghasonulva. Ahogy saját törekvéseimet, úgy másokéit is csak kettős tudattal vagyok képes megítélni. Nincsen olyan ember, akit teljes szívvel irigyelni tudnék, vagy akit teljes szívvel meg tudnék vetni. És ez rettenetes.