Jól írni csak az tud, aki ismeri az életet. Így hangzik az a közhely, melyet most kibontani szándékozom.

A közhelyekkel ugyanis nem az a baj, hogy nem igazak (közhely az, amit a köz helyesel, az pedig általában valami igazság), hanem az, hogy hangoztatóik nem lesnek a mélyükre, nem értik igazán, nem bontják ki eléggé mélyben rejlő igazságaikat.

Jól írni csak az tud, aki ismeri az életet. Mit jelent ez voltaképpen?

Vegyünk egy példát. Amikor egy vonat valamelyik állomáson várakozik, előfordul olykor, hogy kerekeit valamilyen fémeszközzel ütögetni kezdik. Aki vonatutazásról ír, annak ezt a jelenséget ismernie kell. De vajon valóban ismeri-e? Ez abból derülhet ki, hogy tud-e válaszolni néhány egészen egyszerű kérdésre. Ki ütögeti a kerekeket? A mozdonyvezető? Az állomásfőnök? A kalauz? Az üzemmérnök? Naponta hányszor teszi ezt? Férfi vagy nő az illető? Mennyit keres? Van-e családja? Mennyi időt tölt naponta a munkájával? Egyáltalán: mi a munkája pontosan? Milyen ruhában van? Mennyi időt tölt naponta a gyerekeivel? Mit csinál, amikor hazaér? Hol lakik? És így tovább, és így tovább. Ez csupa olyan kérdés, melyet csak az tud megválaszolni, aki ismeri az életet.

De vajon valóban szükséges-e mindezt tudni, ha éppen csak (mondjuk) arról írunk, hogy két ember egy vonaton beszélget egymással? Talán azt válaszolja olvasóm, hogy nem, nem szükséges. Én viszont azt gondolom, hogy de igen, nagyon is szükséges. Nyilvánvalóan az író ezeket az információkat (ismereteket) nem fogja mind beleírni a szövegébe. Sőt talán egyáltalán nem fog mindebből semmit sem beleírni. De egész művészete azon áll vagy bukik, hogy tud-e róluk.

Az írásművészetben természetesen kibogozhatatanul összefonódik képzelet és valóság. A férfi, aki megütögeti a vonat kerekeit, lehet idősebb vagy fiatalabb, lehet sok gyereke, de lehet agglegény is, lehet életvidám és lehet borúlátó is; mindezt a képzelet dönti el. De léteznie kell. Élnie kell. Szellemek nem kopogtatnak vasúti kerekeket. (Pontosan ez különbözteti meg a ponyvairodalmat az igényestől.)

Az élet ismerete tehát mindenekelőtt apróságok ismerete. Az embert, aki tud írni, az különbözteti meg az embertől, aki nem tud írni, hogy ismeri az apróságokat. Nem, nem kell beleírni a szövegbe őket; sőt a szöveg éppen attól lélegzik, hogy nincs telezsúfolva minden aprósággal. De tudnia kell a világáról, hogy mi hol van benne. Hogy van-e bajusza az embernek, aki megütögeti a vasút kerekeit.

És mindebből az ismeretből mennyit tud beledesztillálni a szövegbe a nagy író? Csak ennyit:

Zágrábba érkeztek.

 

A vonat álmos élete megélénkült. Tolattak, sípoltak. Kalapácsokkal kongatták az áthevült kerekeket, s ez a zaj dallamosan hullámzott végig az éjszakai állomáson. A mozdony itatott. Új mozdonyt akasztottak eléje, hogy kettő vonja föl a kocsikat a Karsztok irdatlan magasságába. Ismét megjelent a barátságos horvát kalauz, a lámpájával. Csak néhány utas szállott föl. Őket nem háborgatták.

 

Az idézet az Esti Kornélból való. Nem győzök csodálkozni, hogy ebben a pár mondatban mennyi valódi életismeret van. Aki ezt írta, az mindent tud arról, hogy mi történik egy vonattal a nagy állomásokon. Tudja, hogy a kalauznak lámpája van; tudja, hogy a mozdony "itat"; tudja, hogy Zágrábban sokan vagy kevesen szállnak-e föl a Budapest-Fiume vasútra; tudja, hogy hány mozdonnyal kell fölvontatni a vonatot a hegyekbe; tudja, hogy az áthevült kerekeket kalapácsokkal ütögetik; és azt is tudja, hogy pontosan ki ütögeti, hány éves, van-e gyereke stb. Ez utóbbit ugyan nem írja bele a szövegbe, de kétséget sem hagy afelől, hogy tudja.

Hallok most a fülemben egy ellenvetést. Az ellenvetés így hangzik: mind ez  a tetszetős fejtegetés nem pusztán az úgynevezett "mindentudó", auktoriális, "19. századi" elbeszélőre vonatkozik-e? 

A kérdés komoly félreértésről tanúskodik. Az életismeret ugyanis nem azt jelenti, hogy tudjuk, mi történt, mi történik, és mi fog történni. Nem azt jelenti, hogy tudjuk, ki mit gondol és érez és cselekszik. Az élet- és világismeret mindössze annyit jelent: tudjuk, hogy bizonyos dolgok megtörténhetnek, és bizonyos dolgok pedig nem történhetnek meg.

Az nem történhet meg, hogy a vasúti kerekeken szellemek kopognak. De az megtörténhet, hogy a kerekeket ütögető bácsi olyasmiket tud a világról, amik nekem, történetem elbeszélőjének soha meg sem fordulnának a fejemben.