Van egy kissé perverz szokásom. Az utcán járva-kelve szeretek benézni a házak ablakain. Hihetetlenül kíváncsivá tesz, hogy hogyan élnek más emberek. Milyen a lakásuk. Mivel töltik az estéiket, az üres óráikat, hogyan töltik be a teret és az időt. Milyen az, amikor hazatérnek. Hová teszik a kulcsaikat, mi van a szobájuk falán, mit esznek, mit isznak, és így tovább. Képzeletem séták közben nagyon vad kalandokra indul.

Szeretek végigmenni villamossal a Nagykörúton. Kifelé bámulok az ablakon, és a házak homlokzatát figyelem. Mindenki tudja, aki kicsit is figyelte már, hogy a Körúton nincsen két egyforma ház. És ahogy ez a külsejükre igaz, bizonyára igaz lehet a belsejükre, a lelkükre is. Az ember mindegyik házban egy kicsit másképpen érzi magát. Logikus, hogy ez így van; mindenütt másféle emberek laknak, más-más emlékekkel, különböző habitussal, egyedi érzékenységekkel. Szokásaik rávetik árnyékukat a házra. (Gondoljunk csak arra: ha valakinek kutyája van, és minden nap kétszer sétáltatni viszi, az ugatás és ügetés naponta többször fölveri egy lépcsőház csendjét. Egy kutyás ház másmilyen, mint egy kutyátlan.)

Tegnap éjszaka megint a körúti házakat figyeltem, és hangulatom pillanatról pillanatra változott, ahogy az éjszakai busz ablaka előtt mozifilmként gördültek végig a házak képei. Hol azt éreztem: ez szörnyen nyomasztó. Hol azt: csodálatos élni. Aztán megvillant az agyamban egy gondolat.

Akkor érzem nyomasztónak a várost (mindegyik várost), amikor az ablakokat, a lakásokat egymástól teljesen független, magányos életek odvaiként képzelem el. Amikor úgy tűnik: a házak lakóinak semmi közük nincsen egymáshoz. Lelküket, vágyaikat, gondjaikat az idegenség tudata pont olyan mereven határolja el egymástól, ahogyan szobáikat a falak függőlegese.

De képzeljük el, hogy ezek az emberek egyszerre csak közösen kezdenek gondolkodni valamiről! Meglátogatják egymást otthonaikban, és egy szebb jövő, egy jobb ország és világ, egy kellemesebb város kialakításán kezdenek el vitatkozni! Estéikbe és éjszakáikba hirtelen bizsergő élet költözik. Amikor erre gondolok, amikor tehát a várost így nézem, akkor valami szívderítő melegséget kezdek érezni, agyam kilazul: boldog leszek.

Ahogyan végigmentem éjszaka az egyik utcán, és benéztem az egyik ablakon, mit láttak szemeim? Egy fiatalokból álló (ülő) társaság egy asztalt ült körbe, és szemlátomást élénk beszélgetésbe merültek. Elképzeltem, hogy ez a beszélgetés arról szólt, hova kellene itt az utcában több kukát állítani, hogyan kellene föllépni a tolvajok ellen, mikor és hogyan tatarozzuk ki az utca házait, milyen akciókat indítsunk a kutyakaki tömeges elterjedése ellen; egyszóval elképzeltem, hogy ez a beszélgetés arról szól, amiről minden beszélgetésnek szólnia kellene: saját felelősségünk belátásáról; és forró öröm töltött el.

Levontam a tanulságot. Egy város félelmetes és szörnyű hely, ha felelőtlen individuumokból tevődik össze; de fölszabadító és nagyszerű hely, ha saját felelősségüket folyton belátó, tevékeny, gondolkodó emberek közössége.

Túl hangzatos ez így? Nyilván. A városokat éppen az jellemzi, hogy mindkét emberfajta, mindkét közösségformáló erő benne él. Nyomasztónak vagy szépnek akkor látjuk, amikor valamelyik emberfajtájától eltekintünk. De a gondolat utat tört bennem. Miért ne tekinthetnénk el legalább képzeletben valamelyiktől? Nem éppen az visz előre minket (még ha körbe-körbe is, ha már, ugye, körútról van szó), ha legalább a gondolataink között képesek vagyunk kialakítani egy jobbfajta világot?