Van egy kissé perverz szokásom. Az utcán járva-kelve szeretek benézni a házak ablakain. Hihetetlenül kíváncsivá tesz, hogy hogyan élnek más emberek. Milyen a lakásuk. Mivel töltik az estéiket, az üres óráikat, hogyan töltik be a teret és az időt. Milyen az, amikor hazatérnek. Hová teszik a kulcsaikat, mi van a szobájuk falán, mit esznek, mit isznak, és így tovább. Képzeletem séták közben nagyon vad kalandokra indul.
Szeretek végigmenni villamossal a Nagykörúton. Kifelé bámulok az ablakon, és a házak homlokzatát figyelem. Mindenki tudja, aki kicsit is figyelte már, hogy a Körúton nincsen két egyforma ház. És ahogy ez a külsejükre igaz, bizonyára igaz lehet a belsejükre, a lelkükre is. Az ember mindegyik házban egy kicsit másképpen érzi magát. Logikus, hogy ez így van; mindenütt másféle emberek laknak, más-más emlékekkel, különböző habitussal, egyedi érzékenységekkel. Szokásaik rávetik árnyékukat a házra. (Gondoljunk csak arra: ha valakinek kutyája van, és minden nap kétszer sétáltatni viszi, az ugatás és ügetés naponta többször fölveri egy lépcsőház csendjét. Egy kutyás ház másmilyen, mint egy kutyátlan.)
Tegnap éjszaka megint a körúti házakat figyeltem, és hangulatom pillanatról pillanatra változott, ahogy az éjszakai busz ablaka előtt mozifilmként gördültek végig a házak képei. Hol azt éreztem: ez szörnyen nyomasztó. Hol azt: csodálatos élni. Aztán megvillant az agyamban egy gondolat.
Akkor érzem nyomasztónak a várost (mindegyik várost), amikor az ablakokat, a lakásokat egymástól teljesen független, magányos életek odvaiként képzelem el. Amikor úgy tűnik: a házak lakóinak semmi közük nincsen egymáshoz. Lelküket, vágyaikat, gondjaikat az idegenség tudata pont olyan mereven határolja el egymástól, ahogyan szobáikat a falak függőlegese.
De képzeljük el, hogy ezek az emberek egyszerre csak közösen kezdenek gondolkodni valamiről! Meglátogatják egymást otthonaikban, és egy szebb jövő, egy jobb ország és világ, egy kellemesebb város kialakításán kezdenek el vitatkozni! Estéikbe és éjszakáikba hirtelen bizsergő élet költözik. Amikor erre gondolok, amikor tehát a várost így nézem, akkor valami szívderítő melegséget kezdek érezni, agyam kilazul: boldog leszek.
Ahogyan végigmentem éjszaka az egyik utcán, és benéztem az egyik ablakon, mit láttak szemeim? Egy fiatalokból álló (ülő) társaság egy asztalt ült körbe, és szemlátomást élénk beszélgetésbe merültek. Elképzeltem, hogy ez a beszélgetés arról szólt, hova kellene itt az utcában több kukát állítani, hogyan kellene föllépni a tolvajok ellen, mikor és hogyan tatarozzuk ki az utca házait, milyen akciókat indítsunk a kutyakaki tömeges elterjedése ellen; egyszóval elképzeltem, hogy ez a beszélgetés arról szól, amiről minden beszélgetésnek szólnia kellene: saját felelősségünk belátásáról; és forró öröm töltött el.
Levontam a tanulságot. Egy város félelmetes és szörnyű hely, ha felelőtlen individuumokból tevődik össze; de fölszabadító és nagyszerű hely, ha saját felelősségüket folyton belátó, tevékeny, gondolkodó emberek közössége.
Túl hangzatos ez így? Nyilván. A városokat éppen az jellemzi, hogy mindkét emberfajta, mindkét közösségformáló erő benne él. Nyomasztónak vagy szépnek akkor látjuk, amikor valamelyik emberfajtájától eltekintünk. De a gondolat utat tört bennem. Miért ne tekinthetnénk el legalább képzeletben valamelyiktől? Nem éppen az visz előre minket (még ha körbe-körbe is, ha már, ugye, körútról van szó), ha legalább a gondolataink között képesek vagyunk kialakítani egy jobbfajta világot?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
crouchy 2009.11.07. 17:38:43
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2009.11.07. 19:28:38
evolucionista szempontból a városi lét iszonyúan frusztráló. egy tanaysi ember intim szférája a kertkapuig ér, egy városié max a kabátja ujjáig, tömegközlekedési járművon addig sem.
nem mitnha nem lenne igénye többre - ezért zárkózik be és rekeszti ki a külvilágot.
pontilyen 2009.11.08. 11:43:10
Spontaneitás rulez, ugye. ;-)
Egyébként egy kicsit irigyellek is, hogy ezt meg mered tenni. (Nekem ahhoz, azt hiszem, iszonyú részegnek kellene lennem; akkor meg úgyse engednénk be.) :-(
Amit még szeretnék: leszólítani metrón utazó embereket, és beszédbe elegyedni velük. Sajnos Magyarországon ilyen esetekben tízből kilencszer (és talán nem is ok nélkül) elküldenék az embert az anyjába. De például Olaszországban ez nem így van! Ott tök természetes, hogy vadidegenek beszélgetni kezdenek az utcán, elmondják az élettörténetüket, mondjuk egy buszmegállóban, a buszok ott úgyis mindig kiszámíthatatlanul jönnek. Sokkal egészségesebb lehet az olasz társadalom, mint a magyar...
@bs395:
Lehet, hogy tényleg magyarázható az elszigetelődés (és minden belőle következő átok) az élettér kicsinységével. A probléma az, hogy az elszigetelődéssel viszont árt magának az ember, csökken a biztonságérzete. A megoldás: több közösségi tér, közös program. Ez meg a németeknél működik elképesztően jól.
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2009.11.08. 12:30:39
a közösségi terekhez, közösségi programokhoz kell némi - hmm - liberális minimum.
ez nálunk nagyon hiányzik.
kérdés, hogy ennek anyagi (létbizonytalanság) okai vannak, vagy soha nem is lesz?
bár ami a gödörnél folyik, alapvetően bíztató.
crouchy 2009.11.08. 16:49:36
Amúgy meg miért ne merném megtenni? Én kifejezetten gyáva vagyok, de annyiran em hogy ne merjek feltenni egy kérdést. legfeljebb azt mondják nem mehetek be, sebaj.
pontilyen 2009.11.08. 19:41:34
Persze, én sem ilyesmire gondoltam. :-)
Pont azért nem szeretjük, mi, magyarok, ha leszólít minket valaki az utcán, mert tapasztalatunk szerint annak "rossz vége lesz". Vagy belénk akar kötni valaki, vagy ránk akar sózni valamit, vagy a frusztrációit önti ránk. A becsületes beszélgetésnek itt sajnos nincsen hagyománya. (Az igaz, hogy északon sem.)
"miért ne merném megtenni?"
Tartva attól, hogy kínos helyzetbe kerülsz.
ehje aser 2009.11.09. 09:05:08
Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor először csavarogtam Hollandiában, feltűnt, hogy az ablakokon nincs függöny (figyelem: nem az amszterdami szexutcáról beszélek), így a kelet-közép európai sajátos kíváncsiság előtt szabad az út. Aztán megfigyeltem azt is, már benn a házban, hogy csak a helybéli ismerősök integetnek be, honos ismeretlenek egyszerűen nem éreznek semmiféle kényszert kíváncsiságuk kielégítésére, bármennyi lehetőséget kínálsz fel a nyitottságra.
Csavargásaim során azt is megfigyeltem, hogy a latin-népeknél, főleg az olaszoknál, dél-amerikaiaknál mily fontos szerepe van a testi érintkezésnek a beszélgetés során. Nemcsak gesztikulálnak, hanem meg is érintenek. Olyan emberibb az egész.
Ami írásod utolsó kérdőmondatát illeti: DE.
walter77 2009.11.10. 14:06:35
Másfelől az is hozzátratozik - és ezt meg outsider mivoltom miatt gondolom - hogy a magyar népnek egyszerűen nem sajátja ez a közvetlen kapcsolatteremtés. Szép és romantikus gondolat a magyar vendégszeretet mítosza, de ilyen egyszerűen már (ha volt is valaha) nem létezik. Próbálkozhatnánk, meg erőltethetnénk, de szerintem nem működne.
A déli határon túl pl. lényegi különbség érezhető a szlávok és a magyarok habitusa között - nyilván nem mi vagyunk a cimborázósabbak, de a déli határon túlról érkező magyarok a bennszülött magyarokhoz képest még így is lazábbak. Ez pedig azért van mert alapvetően több generációnyi keveredés ment végbe a balkáni és a nem annyira balkáni mentalitás között (a balkáni, NEM negatív jelző számomra). Ahhoz hogy itt is úgy trécseljenek egymással az emberek, mint pl. az olaszok, valaminek nagyon meg kéne változnia, de korántsem biztos, hogy a változás önmagában jó lenne...
ps.: lehet, hogy az olasz társadalom "egészségesebb", de az tuti, hogy aki újra (!) meg tudja választani Berlusconit az nem felelősségteljes...
pontilyen 2009.11.10. 17:34:38
Gyanítom, az olaszoknál másképpen működik magánélet és politika viszonya, mint nálunk, vagy pláne mint az északibb népeknél. Egyszerűen nem olyan fontos nekik a nagypolitika, kicsiben oldják (vagy nem oldják) meg a gondjaikat.
Egyébként nem feltétlenül Budapestet hoztam az elszigeteltségre példaként; sejtésem szerint univerzális jelenségről van szó. A nagyvárosi élet mindenütt hasonló.
walter77 2009.11.13. 16:12:39
Hát ez mondjuk tény...
I. P. S. 2010.02.02. 21:07:43
mcs · http://paralelart.wordpress.com/ 2010.02.09. 22:51:33
amikor kenuzom isten háta mögötti kis folyókon, akkor a helyi arcokkal, akik azért valahogy máshogy, de szintén magányosak, igazán jól el lehet beszélgetni.
mindkét fél részéről nyitottabb a dolog.
a nagyvárosokban nehezebb dolog ez, túl sok negatív élmény éri a népeket mostanság budapesten, ennek ellenére azért előfordul, hogy kocsmálban -szigorúan reggel, délelőtt- igen jót beszélgetek vadidegenekkel, külföldiekkel, bárkikkel.
nincs séma.
pontilyen 2010.02.10. 12:02:13
Te szoktál kenuzni "isten háta mögötti kis folyókon"? Tök jó, komolyan!
Elnézést, hogy a "múltkor" (majdnem két éve) olyan bumfordi voltam veled (amikor az Erste Bank immorális módon kihasználta tájékozatlanságomat, hiszékenységemet).
mcs · http://paralelart.wordpress.com/ 2010.02.10. 12:14:44
pontilyen 2010.02.10. 12:34:27
Valahogy úgy. :-)