Két évvel ezelőtt, amikor lebloggoltam, le találtam írni a következő mondatot:

Nekem ez per pillanat kaland. És ha orrvérzéssel kezdtem, az orrvérzésig is fogom csinálni (nyomni) majd.

Na most szavamon fogom magam. Az előző bejegyzésem ugyanis magáról az orrvérzésről, azaz egy törött orról, Susanj Gasper, szlovén jégkorongozó törött orráról (is) szólt. Ebből — logikusan — mintha levonható volna a következtetés, hogy a blognak itt a vége (fuss el véle). A kör, mely orrvérzéstől orrvérzésig tartott, bezárult.

És ez így is van.

De csak bizonyos értelemben. Abban az értelemben, hogy minden bejegyzés egyben utolsó is. Egy kis halál. Egy kis búcsú. Egy téma lezárása, kiírása, bevégzése.

Csak aztán rájövök, hogy mégse mondtam el mindent. Talán félreérthető voltam, talán rosszul fogalmaztam, talán nem a lényeget ragadtam meg. És újra meg újra folytatom. Ha lenne egy tökéletes szöveg, mely az egész világot fölissza magába (a gondolattal, Bábeli könyvtár című remekművében Borges játszik el), nem volna szükség új és új szövegekre. A tökéletlenség állandóan zakatoló érzése késztet szövegelésre. Egyáltalán (föltehetőleg) létezésre.

Nem olyan ez, mint Sziszüfosz kőgörgetése? Mire fölérne a hegyre, hopp, a másik oldalon legurul a kő.

Amikor gyerekkoromban végigolvastam az Ágnes asszonyt, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy Arany János hogyan volt képes még (nemhogy írni) létezni ezek után. A szöveg annyira tökéletes, annyira helyén van minden, annyira kifejez mindent, annyira benne van a világ, annyira nem mondható és érezhető utána semmi új, hogy... hogyan tudott ezek után még tollat ragadni? És tollat ragadott, és írt egy még tökéletesebbet.

A titok talán a túláradás. A szeretet túláradása. Sziszüfosz imádja azt a követ. Föltehetőleg még mindig nem ismerte ki eléggé, még mindig talál újat benne. Arany a létezéssel lehetett így. Mindig talált benne új kincset. Kosztolányi írta egyszer: az utca megunhatatlan; akárhányszor kilép az utcára, biztosan lát vagy hall valami olyat, amit előtte még sohasem. Egyszer egy szobrásszal olvastam egy beszélgetést: ugyanezt mondta. Minden nap fölfedez valami újat, valami olyat, amit addig még sohasem látott.

Még hogy nincs új a nap alatt! Csak új van a nap alatt.

Hogy mindez miként jön ide? A blogvezetéshez? (Vannak blogvezető és nem vezető anyagok, hehe.) Hát úgy, hogy ez sem kimeríthető elfoglaltság. Kimerülni lehet, ahogy az elem is lemerülhet. De nem azért, mert a fém már nem vezet hőt, áramot.

Aki beleüti a dolgokba az orrát, annak betörik. Ám van ennél egy sokkal izgalmasabb és mélyebb igazság. Hadd idézzek a Kosztolányi-blogon is idézett egy Kosztolányi-írásból:

Aki még nem szeret senkit és semmit - magyarázta nekünk Esti Kornél -, annak rendben a szénája, annak sohase gyűlhet meg a baja a törvénnyel, a hatóságokkal, az nyugodtan aludhat, mert az életben afféle személytelen területenkívüliséget, közönyt és érdektelenséget élvez. De mihelyt szeretünk valakit vagy valamit, ha csak egy ritka külföldi bélyeget vagy egy madarat is, akkor a döntő kapcsolatok olyan hálózatába bonyolódunk, hogy egyszerre elveszítjük nyugalmunkat, akkor már küzdenünk kell az emberekkel, akkor arra a harctérre kerülünk, ahol halált adunk, és halált kapunk.

Mi ennek az írásnak a címe? A vér. És erről rögtön eszembe jut másik örök sorvezetőm, Nietzsche, aki A morál genealógiájában leszögezi, hogy mindenhez, ami az emberiség történetében fontos és lényeges volt, vér tapad.

Mert az (emberi) élet állandó újrateremtődését csak az állíthatja meg, ha megszűnik pulzálni a vér.