Van egy biztos, ugyanakkor talán bonyolultnak, körmönfontnak tűnő módja az önkínzásnak: elővenni életünk dokumentumait, és merengeni rajtuk.
Régi dolgozatokat, egyetemi órajegyzeteket, félbehagyott regényeket, rosszul megírt novellákat, ZH-kat, óravázlatokat, fényképeket, rajzokat, térképeket, cetliket, leveleket, kijegyzetelt tanulmányokat, házidolgozat-terveket, szerződéseket, meghívókat, játékokat, tételkidolgozásokat, fénymásolatokat, verseket, ötleteket, képregényeket, táblázatokat, újságokat, számokat, betűket, papírokat...
Egyszóval: csupa olyasmit, aminek ma már semmi értelme.
Néha bizonyára valamennyien rákényszerülünk, hogy megkeressünk valamit, és ilyenkor kénytelenek vagyunk föltúrni ezt a dokumentumtengert, mint kisvakond a veteményest.
Nem hiszem, hogy ez a cselekvés végrehajtható volna fájdalom nélkül. Nekem legalábbis még sohasem sikerült kisebb-nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül megúsznom egy efféle kutakodást. Hogy pontosan miféle fájdalomról van szó, és hogy miféle oka lehet a fájdalomnak, amikor pedig végülis ártatlan cetlikről (csak papírokról) van szó: ez az, ami érdekel.
Olvasóm persze talán még nem tapasztalt ilyet soha; lehetséges, hogy másokra nem gyakorol ilyen hatást a múlt. Annál sürgetőbb, hogy a saját tapasztalataimat megfogalmazzam.
Miféle fájdalomról van szó? Talán azt mondanám: a befejezetlenség fájdalmáról. Millió és millió tervet sodrok magammal, millió és millió dolgot szeretnék alkotni, megcsinálni, megírni, befejezni. Ezekből a tervekből alig valami valósult meg; és ami megvalósult, az sem úgy, ahogyan szerettem volna. Valamiféle szánalmat érzek magam iránt ilyenkor. Minden egyes életdokumentum (az irodalomtudományban ezeket újabban én-dokumentumoknak nevezik) mintha azt ordítaná rám: EZT SEM TUDTAD MEGCSINÁLNI!
Természetesen nem arról van szó, hogy valóban ne fejeztem volna be semmit. Hogy csak egyetlen példát emeljek ki: nagyon kevés olyan házidolgozatom volt az egyetemen, amely ne váltotta volna ki tanáraim feltétlen dicséretét, melyet ne javasoltak volna felsőbb körök figyelmébe, szakdolgozatnak, folyóiratoknak, publikálni, ez egy igazi tudós gyerek, ezt tovább kellene írnia, folytatnia stb. stb.
Amikor erre gondolok, heves fájdalmat kezdek érezni a mellkasomban, rám jön a nehézlégzés, és hosszú percekig rosszul érzem magam. Miért?
Mert ilyenkor óhatatlanul az egész életemre kezdek gondolni. És arra, hogy belőlem soha nem lesz semmi; legalábbis azokhoz az ambíciókhoz képest, melyeket fölfedeztem magamban. Esetleg valami elfuserált ingyenélő. Vagy még az se.
A múltra gondolás, illetve a múlttal való szembesülés azért fájdalmas, mert a legkegyetlenebb nyíltsággal világít rá önnön vágyainkra. Azokra, melyekre életünk "normális" menetében jórészt egyáltalán nem is gondolunk. Miért is gondolnánk? Élni nagyon sokféleképpen lehet. Sőt általában az is komoly eredménynek tekinthető, hogy élünk egyáltalán. Bolondnak nevezik, aki ennél (a túlélésnél) többet akar. (És valószínűleg nem is egészen oktalanul nevezik bolondnak.)
Csakhogy — itt jöhet az ellenvetés — miért nem inkább boldogítanak minket egykori ambícióink? Hiszen legalább feladatot állítanak elénk, hogy végbevigyük őket! Miért csak fájdalmat táplálnak?
Azért, mert az ambíció mindig több, mint amennyi megvalósulhat belőle.
És itt jön egy általánosabb probléma, mely az ember időbeli létét érinti.
Mégpedig az, hogy a múlt mindig végtelen, legalábbis emberi szem (agy) számára nem belátható, befogható. A befogadás ugyanis pillanatnyi ideig tart, amit befogadna, az pedig egyszerűen több egy pillanatnál. A múltat csak akkor lehetne megérteni, ha egy az egyben újraélnénk az egészet. Ez esetben azonban már nem volna múlt... Ez a paradoxon az idő paradoxona, mely előtt Ágoston szája tátva maradt. Ha feltételezzük, hogy minden pillanatunk egy-egy vágyat hozott létre (hiszen minden pillanatban akarunk valamit, most például ezt a mondatot szeretném befejezni), akkor a vágyaink mindig túl fognak nőni rajtunk. Nincs olyan, hogy "jaj, de jó, ezt már véghezvittem!". Igen, véghezvittem száz vágyból négyet-ötöt. Kilencvenöt meg ott lóg a levegőben, és a lelkiismeretemet terheli.
A múlt azért fájdalom, mert állandó tehertételt ró az ember lelkére. Minden múltbéli pillanat egy-egy cselekvést ígér a jövőnek. Mindet véghezvinni csak akkor lehetne, ha jelenünkből az összes jövőre vonatkozó vágyat kiirtanánk.
Nem is beszélt zagyvaságokat az a Sziddhártha...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
crouchy 2009.06.30. 18:16:19
A baj szerintem ott van hogy sok ember jövőbeli önmagát úgy képzeli el mint egy másik embert. Amúgy meg lehet azon keseregni hogy jajde sok tervem volt, és mit valósítottam meg csak minek? Ha jól éreztem magam így is, akkor így votl a jó, ha nem, akkor meg nem keseregni kell hanem megvalósítani a terveim.
pontilyen 2009.06.30. 19:48:56
Egészen biztos, hogy nem minden viszonyunk a múlthoz fájdalmas. Van egy típusa a jóleső emlékezésnek, igaz, nem zárnám ki, hogy valamiféle fájdalomba ez a típusú emlékezés is át tud csapni (vagy inkább: folyni, alakulni), sőt talán MINDENKÉPPEN át is csap, ha elég sokáig tart.
Egyébként a múlt (ne értsd félre) nem azért fájdalmas, mert rossz volt, sőt ellenkezőleg! A "honvágy a múltba", amit említesz, tkp. csak kezdeti szakasza a fájdalomnak.
"A baj szerintem ott van hogy sok ember jövőbeli önmagát úgy képzeli el mint egy másik embert."
Ezen még gondolkodnom kell...
ehje aser 2009.07.01. 10:09:42
pontilyen 2009.07.01. 10:34:19
Pedig de. :-) Vagyis nem sokkal több a regény cselekményváza, ami természetesen semmit sem árul el arról, ami valójában zajlik benne: egy nő (és egy falu...) szenvedéstörténetéről.
A "Bűn és bűnhődés" cselekménye is nagyjából azzal a mondattal ragadható meg, hogy egy fiatalember megöl baltával két idős nőt Szentpéterváron.
ehje aser 2009.07.01. 10:58:49
Először is, nagyon, de nagyon elfogult vagyok Szilágyi írói, alkotói (!) munkásságával, oly annyira, hogy őt tartom a kortárs magyar irodalom legnagyobb alakjának PONT
Másodszor. A regény cselekményváza - alapja - ott kezdődik el igazából, amikor Ilkát elcsábítja a lelkészjelölt - Amnón-Támár motívum :-) -, meddővé létele - apadó kút - után történtek csak ráadás, hogy ne mondjam kőhullás.
pontilyen 2009.07.01. 11:04:43
Szerintem a jó regény attól jó, hogy nagyon, de nagyon sokféleképpen lehet látni és értelmezni.
Mi valószínűleg egészen különbözőképpen értelmeznénk a regényt, és ez a szöveget minősíti pozitívan.
Egyébként beszélgethetünk a regényről, benne vagyok (mi az hogy!), de akkor menjünk át a másik posztba, mert itt offolunk.
:-)
ehje aser 2009.07.01. 11:36:51
pontilyen 2009.07.01. 11:46:18
De mi az emlék? Biztos vagy benne, hogy létezik olyan emlék, amely nem valamiféle lelkiállapotot ("vágyat") rögzít?
Önismeret: igen. De ki az az "én", akit megismerni szándékozunk? (Nagyjából crouchy általam idézett mondatának elemzésekor is egyelőre eddig a kérdésig jutottam.)
ehje aser 2009.07.01. 11:54:18
ehje aser 2009.07.01. 12:37:28
inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2009.07.03. 09:47:11
"nem 'kérdez', nem vár 'választ', azt hiszem ez a vágytalanság állapota"
Lassan tömegek érkeznek a vágytalanság állapotába, s ezért, bár ellentmondásnak hangzanék, vásárolnak és vásárolnak és ha már eleget vásároltak akkor érzik igazán, hogy még ez ie meg az is kellene és szinte belefulladnak ebbe az öngerjesztő állapotba, mert kölcsönöket vesznek fel, hogy kölcsöneiket visszafizethessék.
Folytos kielégitetlenségi állapotban élnek, vágyaik újabb vágyakat indukálnak, s végül jöhet az általános összeomlás, amikor rájönnek, hogy mindez szart sem ér, nem elég a felhalmozódott adósságok visszafizetéséhez és PONT.
Ilyenkor van, hogy nem kérdez és nem vár választ. Semmi értelme.
A koldus vágytalansága, befejezett, rajta a közöny a " semminek semmi értelme" látszik, persze nem mindegyiken. A "bérkoldusok"
pontilyen 2009.07.03. 11:01:06
???
Aki "folytonos kielégítetlenségi állapotban" él, akinek "vágyaik újabb vágyakat indukálnak", az hogy' érkezett volna már el a vágytalanság állapotába?...
Egyszerűen nem értem a hozzászólásodat.
popp · http://koncertblog.com/ 2009.07.05. 10:18:51
ehje aser 2009.07.06. 08:29:35