Néhány héttel ezelőtt üzenetet kaptam egykori iskolámból, ahol egy éven keresztül tanítottam magyart, fölkérést, hogy tartsak meg az iskola névadójának napján egy előadást. A fölkérés nagyon jólesett. Nem vagyok "híres ember"; az üzenet csak annak a ténynek szólhatott, hogy egy évig ott voltam. Ez az emlékezés pedig meghatott. Mint ahogy később aztán, amikor hosszú évek után ismét beléptem az épületbe, oly sok minden még. Életem egy része maradt a falak között, egy olyan része, melyet többé-kevésbé igyekeztem elfelejteni. Igen, elfelejteni. Nem azért, mert rossz volt, hanem, mert fájdalmas. Túl érzékeny voltam én ahhoz, hogy tizenéveseket tanítsak; és túl érzékeny vagyok most is, amikor a rám törő emlékvégtelennel kellene kezdenem valamit. Mégis megkísérlem (a "kezdést"), már csak azért is, mert már régóta szerettem volna írni erről az életszakaszomról.
Négy év után visszatekintve ugyanis egyszeriben olyan egyszerűnek látszik minden: mindössze arról volt szó, hogy túlvállaltam magamat. Túl sokat akartam.
Úgy véltem (egyébként mindig is), hogy egy tanárnak nem pusztán az ismeretek átadása a feladata, hanem a nevelés is, vagyis az, hogy a diákot, aki iskolába jár, megváltoztassa. Eddig ezzel nem is lett volna különösebb probléma. Lényegében minden valamirevaló tanár jellemet is formál, nevel is, változtat. Az igazán nagy túlvállalás abból adódott, amivé én (vágyálmaimban, örök álmodozóként) nevelni akartam a tizenéveseket. Röviden összefoglalva ez ennyi lett volna: gondolkodjanak önállóan; ne tiszteljenek semmilyen tekintélyt csak azért, mert tekintély; álljanak ki a maguk igaza mellett; kételkedjenek, kérdezzenek; legyenek szabad emberek.
Rettenetesen vékony jégre tévedtem így, amely aztán beszakadt alattam. Nem tudtam ugyanis ezeket a nemes elveket hitelesen képviselni, ezt pedig egy élesszemű tizenéves azonnal észreveszi, miáltal én mint tanár minden tiszteletemet elvesztettem előttük. Nem mondom, hogy így semmiféle hatással nem lehettem rájuk, de azt igen, hogy ha volt is hatás, azt én már nem tudtam kontrollálni, ami fölöttébb frusztráló tapasztalat volt.
Autoriter tanár persze alkatomból kifolyólag nem tudtam volna lenni, azaz talán képmutatás céljaimat elvnek állítani be. Ráadásul nem is feltétlenül elv ez; sőt. Pontosan láttam, hogy az iskola talán két legsikeresebb tanára kifejezetten autoriter módon fogta föl a tanítást. Beszélgettem velük olykor. Tiszteltem őket, mert eredményesek voltak (és ez nem csupán a versenyeredményeket jelenti). És tiszteltem őket, mert ők sok mindent tudtak, amit én nem. Ugyanakkor tudtam, hogy úgy tanítani sohasem fogok, ahogy ők; nem tudok, de nem is akarok.
Az tehát önmagában, hogy diákjaim nem tisztelték bennem a tekintély, a tiszteletreméltó tanári kar képviselőjét, egyáltalán nem frusztrált volna. Ne is tiszteljenek azért, mert hatalmam van, és ezt bármikor meg tudom mutatni; tiszteljenek azért, amit tudok. Hogy ezt elérjem, ahhoz azonban sok minden hiányzott belőlem. Nagyképűnek hangzik, de ténynek gondolom, hogy a tudás a legkevésbé...
De ha nem a tudás, akkor mi? Mindenekelőtt az, hogy érett személyiség legyek. Az érett személyiség legfőbb jellemzője, hogy nem érzelmei irányítják, hanem értékrendje. Föntebb a tanítás-nevelés céljai kapcsán fölvázoltam egy értékrendet, mely nagyon világos, értelmes és (tudományosan is, kulturálisan is) megalapozott. Ha érett személyiség lennék, képes lennék arra, hogy ezt az értékrendet ország-világ előtt képviseljem; és ne befolyásoljanak pillanatnyi érzelmek benne. A nevelésbe-oktatásba én azonban a megengedhetőnél sokkal, de sokkal több érzelmet vittem bele. Nagyjából 120 tanítványom mindegyikéről minden információt igyekeztem beszerezni, szemmel kísértem életútjukat, föltérképeztem érdeklődési körüket, ízlésüket [magyartanárként ez egyébként nem is olyan nehéz...], próbáltam őket a legtöbbféle élethelyzetben megismerni, minek érdekében egyébként elképesztően necces dolgokra is vetemedtem, amiknek egy részén ma már kerekre meredt szemmel mosolygok. Az információk beszerzése persze fontos, de az érzelmi viszony kialakítása egy tanítvánnyal: még akkor is óriási pedagógiai hiba, ha a tanítás során szinte görcsösen igyekeztem az értékelés során minden érzelmi szempontot kizárni (sokszor éppen az ellenkező végletbe esve). Túlságosan gyerek voltam magam is, hogy egy akkora kihívással, amit magam elé tűztem, megbirkózzam; túlságosan érdekelt, hogy mi történik velem.
Egyértelmű kudarcnak éreztem volna ezt az egy évet, ha el nem beszélgetek egyszer az iskolában tanító egyik tanárral, aki csodálatos és váratlan módon megvigasztalt. Lényegében ő mondta el nekem azt, amit itt föntebb írtam. Azaz, hogy nehézségeim lényegében abból adódnak, hogy a nehezebb utat választottam; és hogy semmi okom csüggedni, mert ezen az úton az első lépésekkor még garantált a kudarc, de utána olyat kapok majd vissza a fáradozásért, amit a könnyebb utat választó tanár sohasem. Ezeken a szavakon azóta nagyon sokat gondolkodtam, és — mint a föntiekből látszik — hajlamos vagyok elfogadni őket. Nemcsak azért, mert hízelgőek, hanem mert mélyek is, és sokkal nagyobb a magyarázóerejük, mint a legtöbb állításnak, amit a témával kapcsolatban hallottam.
Nem az igyekezet volt kevés, még csak nem is a tehetség, hanem a feladat nagysága és a bennem a megvalósításhoz szükséges erő közti szakadék volt óriási. (Némi képzavarral szólva.) Nem teljes kudarc tehát, hanem félbehagyott kísérlet.
Sokkal előrébb ezzel persze még nem tartok. Hacsak annyival nem, hogy látom a kiutat. A fényt egy korábban oly kilátástalanul sötétnek látszó alagút végén. Ez pedig ilyen egyszerű: meg kell érnem, föl kell nőnöm, "érett személyiséggé" kell válnom.
A látogatás az iskolámba azonban (és most értettem meg igazán, most, hogy így végiggondoltam, és leírtam) pontosan ezért volt olyan fölkavaró. Mint egyébként minden látogatás minden iskolámba. Úgy éreztem ugyanis, hogy én négy év alatt alig változtam valamit; ugyanolyan gyerek vagyok, mint akkor. Ugyanúgy elragadnak az érzelmek, ha meglátok egy gyereket/kamaszt/tizenévest. Még mindig túlságosan érzékeny vagyok.
Igen, igen, ezt üzente az iskolám. Ez az írás is ennek közvetlen bizonyítéka.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.04.19. 18:06:18
De azt hiszem, egy kamasznak nem nevelésre (nem direkt nevelésre) van szüksége, hanem bátorításra. Kell, hogy az ember ebben a korban megtapasztalja saját korlátait - a segítség ahhoz kell inkább, hogy fel tudjon állni egy-egy elesés után.
Másutt volt szó egy irodalomtanárról, akitől jó darabig én is talán ilyesmit vártam volna: bátorítást, dícséretet, olykor okos kritikát (ez persze a legnehezebb: amikor olyan volt, hogy az újságírásról kellett fiatalabb kollégáknak magyaráznom, állati nehéz volt úgy fogalmazni, hogy ne legyek bántó, és ne feltétlen igazságként, hanem alternatívaként, vagy kívülről logikusabbként mutassak be egy-egy javítási elképzelést). Hogy segítsen megtalálni az utamat, és elindulni rajta. Nem azt, hogy ő megmutassa azt. Kösz, azt nem.
Azóta sem vagyok biztos abban, mit tudok vagy nem tudok. :-)
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.04.19. 18:08:38
pontilyen 2011.04.19. 19:03:41
Nem hiszem, hogy mondhatnának valamit a nevek.
Egyetértek, szerintem is jó szó a "bátorítás". Ugyanakkor talán mindennél fontosabb, hogy az kitől érkezik. Kezdő tanárként megdöbbentő tapasztalatom volt, hogy a diákok mennyire fölnéznek a tanárra, szinte Istenként (de legalábbis valami nagy titkok tudójaként) tekintenek rá. Ijesztő volt ezzel szembesülni, mert ezt a fajta tiszteletet nagyon sokféle módon el lehet játszani. És ha ez történik, akkor már hiába beszél az ember: nincs a szavainak/tetteinek hatása, sem erőt adó, sem visszafogó.
És az is igaz (ez is ijesztő tapasztalat), hogy 120 diák 120-féle ember, nagyon különböző lelki szerkezettel. Mindenki másképpen tudja kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget.
Mert (és ez volt a harmadik, nem annyira ijesztő, mint inkább különös tapasztalat) tehetsége valamihez minden tanítványomnak volt.
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.04.19. 19:42:54
;-)
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.04.19. 20:56:27
Sokat gondolkodtam említett tanárról az elmúlt napokban, és veled tényleg valahogy elutasítóan viselkedett. Nem igazán tudom, miért.
Ponti ott "rontotta el", hogy erőt kezdett fitogtatni kamaszok előtt. Ez nem tetszett nekik, onnantól kezdve folyton próbára tették.
(Nem ott tanított, ahol tanult.)
petdeutsch · http://skypesuli.hu/ 2011.04.19. 23:04:07
szemet 2011.04.19. 23:50:23
Rajta kívül érdekes módon én is azokról a merevebben tekintélyelvű tanárokról őrzök jó emléket, akik ezt a tekintélyt - minimum saját kiemelkedő szaktudásukkal és jobb esetben életükkel is - hitelesen tudták képviselni és megőrizni előttünk...
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.04.20. 07:20:22
Pontit viszont képtelen vagyok "erősnek" elképzelni. Nem jön belőle, távol esik a személyiségétől. Lehet, hogy más szerepet kellett volna felvállalnia.
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.04.20. 07:32:18
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.04.20. 08:51:10
Engem tanított Ponti több mint egy évig. Persze nem középiskolában, nem osztályban, és már nem is voltam éppen kamasz.
A legjobban az zavart, hogy nem értettem, mit akar. Nem volt határozott elképzelése. Pedig én igyekeztem visszafogni magamat, és nem belepofázni abba, hogy mi legyen.
Ez többé-kevésbé egybeesett azzal az évvel, amikor "rendesen" is tanított. Mindig mesélt, és végig az volt a benyomásom, ott is az az egyik baj, nem értik a szándékait. Kizárólag az egyes gyerekek jóindulatán múlott, hogy együttműködőek voltak-e, vagy sem.
szemet 2011.04.20. 09:02:06
Pl. Reál tárgyaknál a diák szubjektív véleményének támogatása, sőt adott esetben az ilyesmi puszta létezése is hordoz olyan kockázatot, hogy ez hátráltatni fogja a haladást... ;)
Szóval különböző stratégia/eszköztár passzol a kettőhöz talán, én szerencsés voltam, hogy az irodalomtanárom meg tudta oldani ezt: hogy annak ellenére hogy a saját szakmai(irodalmi) véleményét nem kiáltotta ki követendő tekintélyként (sőt), valahogy mégis fenn tudta tartani azt a tanár-diák viszonyt ami a munkavégzéshez kellett
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.04.20. 13:49:08
Volt egy rajztanárunk, ő az osztálya tehetségeseinek afféle alkotótábort szervezett a család balatoni nyaralójában.
Ebből a szempontból sanálom, hogy nem volt vele elég szoros a kapcsolat. Már nem is tudom, min fulladt ki, egy darabig még külön művtöri szakkört is kisírtunk nála.
pontilyen 2011.04.20. 15:00:29
Igen, a legtöbb tekintélyelvű tanárral nem az a diákok problémája, hogy következetesek és szigorúak, hanem ellenkezőleg: hogy nem következetesek és _önmagukkal szemben_ nem szigorúak, így nem hitelesek. Azok viszont, akik hitelesen képviselik a tekintélyelvű életvezetést, tanítást, mindig tiszteletnek örvendenek a tanulók előtt.
A távolságtartás pedig azért is nagyon fontos, hogy egyetlen tanuló se érezze kirekesztve magát.
@stivanleroy:
Erősnek látszani egyáltalán nem tudok (alapjában nem is akarok), vagyis ha erőt fitogtatok, akkor csak nevetségessé válok. Azt hiszem, a segítőkész, támogató tanár szerepe lehet nekem való.
@Reckl_Amál: "A legjobban az zavart, hogy nem értettem, mit akar. Nem volt határozott elképzelése."
Ennek mondjuk az is oka volt, hogy tényleg nem volt. :-) Azaz: sejtelmem sem volt, hogy hogyan kellene megtanítanom téged spanyolra. Mára már azért szereztem annyi rutint, hogy sokkal-sokkal jobban menne a dolog, azt hiszem. :-)
De az igaz, hogy a határozottság máig sem tartozik a legfőbb erényeim közé, pedig egy tanárnál ez nagyon fontos tulajdonság. Nagy része egyébként (ezt tapasztalom) valóban a rutinból fakad. Sok mindent egyszerűen megért az ember idővel, hogy mi miért történik, és nem akad fönn rajta.
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.04.20. 15:26:25
pontilyen 2011.04.20. 15:51:13
Így van, érettebb személyiség vagyok, mint négy éve, mindennel együtt ez igaz.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.04.20. 17:25:12
Ezért mondtad, hogy ismét szívesen tanítanál? :)
Bár most már katalánul kéne. ;) De neked elvileg az sem akadály. :D
pontilyen 2011.04.20. 17:36:41
Hát ezért is. :-)
Bár egyébként nemrég kezembe akadt néhány neked készített dolgozatom. Egészen komoly cuccok voltak, meg is lepődtem. Igeragozások, mondatfordítások, képleírás... Szóval valami haszna azért biztosan volt a projektnek, még ha a múlt időig nem jutottunk is el. :-)
A katalán annyira nem megy még, hiába "som la gent blaugrana". ;-)
Anselmo 2011.04.21. 10:10:23
Hanem az "érettebb személyiség vagyok"-téma érdekel (ezen a témán magam is sokat dolgozom/dolgoztam, fontosnak tartom). Mi az, ami hatással volt rád, és amitől úgy érzed, érettebb lettél?
Bistyu 2011.04.21. 11:23:29