Huszadik század végi gondolkodók szövegeit olvasva gyakran van olyan érzésem, hogy egy adott szerző nemcsak saját nézeteit fejti ki, de egyben egy gondolkodási hagyományt is reprezentál. A németek egy német hagyományt, mely visszanyúl Kantig és Hegelig; a franciák egy Descartes-ig visszamenő francia hagyományt; az angolok pedig a pragmatikus gondolkodás Hume-ig visszamenő hagyományát. Ezzel természetesen még nem mondtam semmi olyat, ami ne lenne triviális. (Bár egyébként nem is annyira triviális, mint amilyennek hangzik; Ortega y Gasset szerint Európában valójában csak egyetlen, európai hagyomány létezik a kultúrában, filozófiában, tudományban. Minden komoly európai filozófus olvasta egyaránt Kantot, Descartes-ot és Hume-ot, senki sem szelektál "nemzetek" szerint. De a hagyomány nyilvánvalóan többet jelent annál, mint hogy ki mit olvasott.)

Régebben én a német típusú gondolkodást jobban szerettem; világosabbnak, tisztábbnak és "optimistábbnak" éreztem. Goethe mondta Kantról: olyan az ő szövegeit olvasni, mint amikor az ember egy világos terembe lép. Hegel is ilyen, és az egész rájuk épülő hagyomány. Persze ezeket a szövegeket is fárasztó és nagyon nehéz olvasni, mégis az az érzése az embernek, hogy ugyanaz a szó mindig ugyanazt is jelenti, nincsen zűrzavar. Az egész pedig végülis egy üdvtörténetre fut ki. Ha elég okosak és bölcsek leszünk, a problémáinkat meg tudjuk oldani közös erővel, és föl tudjuk építeni (legalább gondolatban, és hát az elég) a Kánaánt.

Tudom, a német hagyomány nem ez. Ennél sokkal összetettebb és szerteágazóbb. Már maga Kant is kivéd minden egyszerű támadási lehetőséget, és akkor hol vagyunk még Hegeltől, Marxtól, Schopenhauertől, Nietzschétől, Heideggertől, Gadamertől?? Nietzsche egyébként is kivétel. Őt (van az embernek egy ilyen érzése) legmélyebben a franciák értették. Őt a németek inkább csak torzul értették, és még talán Heidegger a legkevésbé torzul. De a többieknél valahogy mind ott van a javíthatatlan optimizmus, a megoldás lehetősége, az üdvtörténet. Az összeborulás a megértésben [Gadamer], a konszenzusban [Habermas], a nemzetközi forradalomban [Marx] vagy az abszolút szellemben [Hegel].

Ezzel szemben a francia szövegek (Derrida, Foucault, Lyotard, Merleau-Ponty, Sartre stb.) zűrzavarosaknak, ellentmondásokkal terheltnek, következetlennek, nyelvileg diffúznak tűntek nekem. Ma már azonban ezeket szeretem jobban. Ezeket érzem "igazabbnak", "pontosabbnak", "találóbbnak". Miért? Mert semmi okunk nincs optimistának lenni, ráadásul semmi értelme sincs. Ezek a posztmodern francia szövegek valahogy kisiklanak az üdvtörténeti olvasat minden kísérlete elől, és ez roppant módon izgalmassá és vigasztalóvá teszi őket a szememben. (Nem is véletlen, hogy ezeket a szerzőket Nietzsche sokkal jobban érdekelte, mint a németeket, akik inkább amolyan kötelesség gyanánt foglalkoztak vele, ismét Heidegger kivételével. Egy német, még amikor avantgárd is, akkor is kötelességteljesítés végett az.)

Azt akarom írni, hogy nekem, bár sajnos csak fordításokban ismerhetem, nagyon megtetszett a francia gondolkodási hagyomány szelleme. A németek mindent meg akarnak érteni. A franciák nem akarnak semmit sem megérteni, ők szórakozni akarnak. Inkább (be)látják, hogy a gondolkodás szeretetének semmi helye nincs a tudományok között, még ha valamilyen okokból oda sodorta is őt az élet. Amely helyzetet persze elfogadják, hiszen mégiscsak pénzt kapnak érte, miáltal könnyebben tudnak foglalkozni a hobbijukkal. A német filozófia ezzel szemben egy heroikus erőfeszítésként is felfogható, hogy a gondolkodásnak mint tudománynak értelmet adjon, azaz rámutasson annak gyakorlati hasznára. (Ilyen szempontból a német filozófia valóban több eredményt ért el, mint a francia.)

Ennek az elmélkedésnek egy idézet az apropója. Egy olyan idézet, amely megdöbbentett. Rávilágított ugyanis arra, hogy igazából nekem miért vált szimpatikusabbá a francia filozófiai hagyomány. Másképpen: miért lett taszítóvá az optimizmus.

Jean-François Lyotard [A posztmodern állapot című alapmű szerzője] mondta 1985-ben Richard Rorty, amerikai filozófussal vitatkozva a következőket:

Ez a kollokvium francia-amerikai: úgy vélem, azoknak a nehézségeknek az egyike, amelyek amerikai (vagy éppenséggel német) barátainkban a recent French thoughtnak nevezett jelenséggel kapcsolatban felvetődnek, egy olyan problémamegközelítésből ered, amely valóban megkülönböztetett módon francia. Hosszas fejtegetés helyett mindössze arra utalnék, hogy mi, franciák képtelenek vagyunk elgondolni a politikát, filozófiát vagy az irodalmat anélkül, hogy eszünkbe ne jutna, miszerint a modernségben mindez, vagyis a politika, filozófia, irodalom, a bűn jegyében fogant. 1792-ben bűntettet hajtottak végre Franciaországban. Megöltek egy derék, egészen szertetre méltó királyt, aki maga volt a legitimitás megtestesítője (abban a Hegel által kifejtett értelemben, hogy a legitim hatalomnak egy élő individuumban kell megtestesülnie). Nem tudunk nem emlékezni arra, hogy ez a bűn szörnyűséges. Ez annyit jelent, hogy amikor megkíséreljük elgondolni a politikát, jól tudjuk, hogy a legitimtás kérdése minden pillanatban felvethető. Saját történelmünkből tudjuk ezt, mivel e bűntény óta vagy tízszer változtattuk meg az alkotmányt, ami korántsem véletlen. A legitimitás kérdése bármikor, bármilyen apró politikai esemény kapcsán fölvethető, ami az Egyesült Államokban nem így van. Ugyanez a helyzet az irodalommal. Az amerikaiak, vagy éppannyira az angolok vagy a németek számára nagy nehézséget jelent annak megértése, hogy az, amit nálunk écriture-nek, írásnak neveznek, e bűn emlékezetéhez kapcsolódik.

Hogyan beszélhetünk legitim hatalomról (akár a tudás terén "igazságról"), ha a legitimitás megtestesítőjét primitív alakok bármikor megölhetik? Igen, ez a mélységes szkepszis, történelemfilozófiai szkepszis nagyon tetszik nekem, egyszersmind elidegenít minden szövegtől, amely azt feltételezi, hogy a világfolyás pozitív irányban megváltoztatható, ha majd elég okosak leszünk.