Aztán, amikor kiléptem a Gólyavárból a kellemesen hűvös Trefort-kertbe, megcsapta a fülemet valakinek a hangja: "hat évig jártam ide" -- mondta. És ekkor megdöbbentem. Hat évig? Én 2000 óta, azaz nyolc évig. Megpróbáltam gondolatban "összegezni", mi az, ami ehhez az egyetemhez köt, mit jelent ez a nyolc év, milyen lett volna az életem, ha nincs ez a nyolc év. Olyan nyugtalanság fogott el erre a gondolatra, hogy elhatároztam: nem megyek még haza, sétálni fogok, át kell gondolnom a dolgot.
Éppen kapcsolták már föl az utcai lámpákat.
Nem tudom, miért, de a felgyulladó fényekről a Gellérthegy jutott eszembe. A Gellérthegy, ahogy várok a Március 15. téren a 2-es villamosra. Vagy nem is ott, a Vigadó téren. De mit kerestem én az egyetemmel összefüggésben a Vigadó téren? A Március 15-ét értem, ott volt a PBU, és gyakran mentem haza villamossal. De a Vigadó tér? Igen, igen, ott is volt órám. Meg volt olyan is, hogy átsétáltam a kisföldalattihoz. Meg volt olyan is, hogy... Meghökkentem. Alig van olyan utca ebben a városban, amelyben az egyetem miatt, az egyetemhez kapcsolódva ne jártam volna. Nem lehet befogni az emlékeket.
Elgyalogoltam a Kálvin térig, de eszem ágában sem volt metróra szállni. Bementem inkább a Ráday utcába. Ott is csupa emlék. "Aztán menj ki, és kérdezd meg az utcát, / melyet oly égve és merengve futsz át / naponta többször, hogy már azt hiszed, / minden ház lelked mély színeit itta" stb. Való igaz, amit Babits ír: nincsen olyan ház, amelyhez ne fűzne valami, ha csak egy gondolat vagy érzés is. És ez mind-mind az egyetem miatt. De miért is?
A gimnáziumot el lehet temetni. Az egyetemet soha. De miért?
A gimnáziumtól való búcsúzást szomorúan és megkönnyebbülve éltem át. Akkor tényleg éreztem, hogy valami kétségkívül meghalt, végetért. Akkor gondolhattam olyasmit (és gondoltam is), hogy éntőlem már senki meg nem fogja kérdezni, mi az a Boyle-Mariotte-féle gáztörvény, hol van a mitokondrium, hogyan bizonyítják a másodfokú egyenlet megoldóképletét stb. stb., egyszóval: valamin végérvényesen túl vagyok. Volt ebben valami szomorú-édesen megnyugtató.
Dehát elfelejthetem-e, amíg élek, az egyetem kérdéseit? Egy bölcsészkaron végsősoron minden kérdés oda torkollik, hogy mi ez az egész. El lehet-e képzelni olyan élethelyzetet, amikor engem ez már nem érdekel? A válaszokat igen, azokat el lehet felejteni. Azokat jórészt már el is felejtettem. Na de a kérdést?!
Nem tudom, érthető-e, mi köze ennek az utcákhoz. Nyilván az, hogy az utcák nem a válaszok, hanem a kérdés részei. Az ember azért jár-kel, kóborol, csatangol, bóklászik a legkülönfélébb utcákon, mert rajtuk keresi a választ. Mi ez az egész? De az utcák sohasem válaszolnak. Mindig csak visszatükrözik azt a választ, amit mi magunk adunk a saját kérdésünkre. De ez a válasz mindig más és más. Ezért, hogy az utcákat (egy várost) sohasem lehet megunni.
A diplomaosztó ünnepségen egyébként elhangzott Kosztolányi egyik verse, a Fejtörő felnőtteknek. A kevés olyan verseinek egyike, amelyre nem úgy emlékszem, hogy nagyon megrázó. Föltesz egy kérdést (azt a kérdést, hogy "mi ez az egész"), aztán a végén megválaszolja. Vagyis hogy ez az egész az "élet". Hát ez nem túl izgalmas. De K.D.-nek még az ilyen kevésbé nagy versei is éppen elég nagyok. Az utolsó sora ugyanis megemeli. Nem írom ide, bízom olvasómban, hogy utánanéz. Ezen a soron gondolkodtam már hazafelé a buszon ülve, amikor a városra immár végképp ráborult az esti sötétség.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Tatjana 2008.02.28. 20:28:06
Szeretném, hogy majd egyszer én is ilyen élménnyel távozzak álmaim helyéről.
Gratulálok a diplomádhoz! :)
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2008.02.28. 22:57:38
Elolvastam a verset. Szerintem azért nem rossz. (Milyen engedékeny vagyok Kosztolányival, mi? ;) )
Bár nem voltam ott, nem ismerem a tanárokat stb. , de innen most azt gondolom, hogy azért választották ezt a verset, mert rá akarták ébreszteni a bölcsészeket, hogy van hétköznap is. Néha az élet nem érdekes, nem is jó, nem is rossz, csak olyan szimpla.
A vers csattanójáról meg annyit, hogy a professzorok is bölcsészek, szóval természetesen nem értenek egyet a fentiekkel. ;)
Azt kívánom, hogy hozd ki a legjobbat a diplomá(i)dból!
pontilyen 2008.02.29. 00:23:09
Tatjana: olyan nagy a csábítás, hogy azt írjam, ne kergesd magad illúziókba, hogy juszt se írom. Mert aki tényleg sokat ki akar hozni magából, az ezt egy bölcsészkaron (szerintem) megteheti. Én legalábbis egyáltalán nem érzem úgy, hogy ne tanultam volna rengeteget. Szóval, csak így tovább, a hozzáállást illetően! ;-)
Reckl_Amál: Hát tudott a Dezső rossz verset írni? :-) Persze, hogy nem rossz. De most kapásból tudnék 30 (mit 30? 50!) jobbat sorolni tőle.
A vers szerintem a létre való rádöbbenés dokumentuma. Hogy tehát eleve nincs "jó" meg "rossz", csak "van" van. (Hihetetlen, mennyire benne van Nietzsche az egész Kosztolányi-ouvre-ben!) És de, de! Az igazi professzorok egyetértenek vele! Mert, ugye, itt a létünk abszurditásáról van szó. És ki ne érezné ezt át jobban, mint egy filozófus?...
Donny 2008.10.12. 23:14:41