Alig pár óra, és indul Wimbledonban a férfi egyes döntője, aztán újabb pár óra, és eldől, ki nyer. Federer vagy Nadal. Ez a két teniszező évek óta egyeduralja a mezőnyt, párharcuk a nyolcvanas évek Karpov-Kaszparov sakkvilágbajnoki küzdelmeihez kezd hasonlítani (ha valaki emlékszik még rajtam kívül ilyenekre), a két klasszis az utóbbi négy évben egymás között döntötte el Wimbledon, a Roland Garros, a US Open és az Ausztrál Open (vagyis a négy Grand Slam torna) sorsát, úgy, hogy salakon mindig Nadal, más borításon mindig Federer nyert. Mindez azonban talán pont ma fog megváltozni. Azért írom ezt a posztot, hogy megmondjam, én kinek szurkolok.

Federer a zseni, aki minden ütést tud, és minden ütésfajtát a legjobban tud. Méghozzá nem akárhogyan: elegánsan. Egyszerűen gyönyörű, amiket művel. Ahogyan az egyik szakkommentátor fogalmazott: "még egy salakpályás meccsről is fehér zokniban távozik". Látszólag meg se izzad a győzelmeinél. És mindig győz. Hosszú évek óta vezeti a világranglistát, szép lassan minden rekordot megdönt. Verhetetlen.

Én mégse neki szurkolok. Hanem annak a Nadalnak, aki voltaképpen csak alapvonalon tud és szeret játszani, a füves pálya antijátékosa, a hosszú labdamenetek, az izzasztás, a fárasztás, az ellenfél szívós bedarálásának királya. Meccsein látszólag semmi szépség nincsen. És mégis van. Mert ő (nekem) a megtestesült akaraterő, a fogösszeszorításos legyűrhetetlenség jelképe. Talán nem zseni, de a teniszről ő is mindent tud.

És amiért még Nadalnak szurkolok: no nem csak, mert spanyol. Azért is Nadalnak szurkolok, mert még soha életemben nem láttam balhézni, hisztizni, reklamálni. Minden pontot úgy fogad el, akár ő nyeri, akár az ellenfél, mint ami a játék természetes folyománya. Ha Karpovhoz és Kaszparovhoz hasonlítottam kettejüket, akkor kétségtelen, hogy Nadal a Karpov. A fojtogató óriáskígyó, aki szépen lassan az őrületbe kergeti ellenfelét.

Wimbledonban még sohasem győzte le Federert. De lehet, hogy csak ma délutánig.