Utazom a metrón (a föld alatt), figyelem a hirdetéseket (amikor épp nem az emberek arcát), és rosszkedv kerít a hatalmába. Egyik hirdetés rosszindulatúbb és butább, mint a másik. Hülyének vagyunk nézve, mi, emberek.

Ám van olyan hirdetés is, amely beindítja a gondolataimat. Száz éves idén a Nyugat című folyóirat, és ennek örömére a metrószerelvényeket is kidekorálták néhány nagy nyugatos arc fényképével. Nem tudom, hogy sznobizmus-e kimondanom (szerintem nem), mindenesetre örülök neki. Jó az, ha az átlagos magyar (vagy nem magyar) metróutazó legalább ilyen módon szembesül egy reklámok fölötti világgal. Akkor is jó, ha ez a szembesülés csak egy pillanatig tart. Az élet lényeges mozzanatai úgysem hosszabbak egy pillanatnál.

A magamfajta (értsd: bölcsész) mégsem elégszik meg velük. Ha már ott van Németh László arca, elolvasom a szövegeket is, melyek Németh László arcát körülveszik.

Három szöveg veszi körül az arcot: egy nagyon rövid ismertetés arról, hogy ki volt Németh László (kb.: író, nyugatos, aki aztán saját folyóiratot alapít Tanu címmel); egy rövid idézet magától a szerzőtől; és egy interjúrészlet Bessenyei Ferenccel, a Nemzet Színészével, aki Némethet (Illyés Gyulával és Nagy Lászlóval együtt) olyan óriásnak nevezi, akinek harcát a nép felemeléséért őszinte bámulattal csodálta. Ez az utolsó gondolat kapott meg. Szóval, hogy Bessenyei szerint ez a három ember óriás volt.

Én elhiszem neki. Hozzánk, egyszerű, metrón utazó halandókhoz képest bizonyára mindhárom figura óriás volt. Ha találkoztam volna velük, alighanem én is hasonlót éreztem volna közelükben. A metafora találó. Nekem azonban sohasem jutna eszembe, hogy pont Németh Lászlót, Illyést és Nagy Lászlót nevezzem óriásnak. Az irodalom- és szellemtörténet hatalmas távlatában, vagyis ahogyan a világot mindnyájunknak néznünk kell, nagyon kicsik ők, nagyon kicsik az ő problémáik.

A "nép felemeléséért" küzdeni egy írónak: nevetséges kicsinyesség, a szellem elárulása.

Miért?

Azért, mert ha egy író a nép felemeléséért akar küzdeni, akkor a helye nem az íróasztal mellett van, hanem minisztériumokban és gazdasági kutatóközpontokban. Ott tényleg tehet is talán valamit a nép felemeléséért.

Jó, jó, de a szellemi iránymutatás? Az irányok kijelölése? Ugyan már! Ez semmi más, mint a saját ötletelésünk (olykor kifejezetten veszélyes) kivetítése egy egész közösségre. Amíg a spekulációink nincsenek konkrét hatástanulmányokkal ellátva, addig semmivel sem értékesebbek, mint bárki máséi. Ha egy író csak ennyire képes, addig nem óriás, hanem nagyon is kicsiny. És ha a céljai is ilyesféle dolgokban merülnek ki, akkor egész szakmáját, egész művészetét félreérti.

Egy író vagy költő csak akkor lehet óriás, ha ezeknél sokkal magasabb céljai vannak. És akkor lesz óriás, ha ezeket a sokkal magasabb célokat képes is lesz megvalósítani.

De vajon mi lehet magasabb cél, mint "egy nép felemelése"? Mondok ilyet. Például: létrehozni egy másik világot. Kiforgatni sarkaiból az egész életet. A létezés kapuin dörömbölni á la Esti Kornél. Ezek igen. Ezek célok. Méltók egy művészhez.

Ha nekem kellene megneveznem a múlt század magyar irodalmából három óriást, akkor Kosztolányi Dezsőt és József Attilát biztosan nem hagynám ki közülük. Hogy ki lenne a harmadik, azt nem tudom. Babits? Pilinszky? Petri? Ottlik? Szabó Lőrinc? Örkény? Weöres? Egy biztos: csak olyan jöhet szóba, aki túlnőtt a mi problémáinkon. Nem kicsit, nagyon.

Csak olyan jöhet szóba tehát, aki (mint Babits) leírhatta (magáról): "nyáron át messze a hegy tetején ült s ha este / kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket / sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál".

Elnézést a dühért és a pátoszért.