Mivel szeretek jó szövegeket olvasni, ezért szeretnék jó szövegeket írni.

Azt szeretném, ha lenne veleje annak, amit mondok. Ha az az olvasó, aki rászán az életéből 3-4 percet egy poszt végigolvasására, kapna cserébe valamit az áldozatért. (Ezért van, hogy 3-4 percnyi olvasás mögött 30-40 percnyi írás áll. Van, hogy egy óra is.)

Veleje persze csak akkor lehet a mondandónak, ha nem közhelygyűjtemény. Azaz: ha ki van gyomlálva belőle mindaz, ami jelentéstelen, vagyis amit csak a megszokás és a fáradtság visz a szöveg(elés)be.

Éppen ezért semmi sem nyugtalanít úgy, mint egy rossz stílusban megírt szöveg. Fizikai fájdalmat okoz, beteg leszek tőle, nem tudok aludni miatta.

Mi a megoldás? Vagy (el)hallgatni (ami nem jó), vagy figyelni. Észrevenni a stílushibákat, és lecsapni rájuk. Megragadni őket a torkuknál fogva, és átharapni a nyakcsigolyájukat. A szövegeléshez vadászösztön szükségeltetik. A növényevők nem tudnak írni.

Megmondom tehát, mi az, amit nemrég értem tetten. (A vadászok tulajdonsága, hogy szeretnek eldicsekedni zsákmányukkal.) Egy rám (is) jellemző modorosságot, melynek át kellene harapnom a torkát. Ez a modoroság pedig a következő: az egyébként, különben, mellesleg, amúgy (stb.?) kifejezések túlzásba vitt és éppen ezért jelentéstelenné vált, kiüresedett és értelmetlenné lett használata. Legtöbbször éppen a leglényegesebb mondat elé való odahelyezésük. Sokszor a szóismétlés rémétől sem vonakodva. (Nem mintha a szóismétléstől való irtózás nem maga volna a modorosságok modorossága, a modorosságok non plus ultrája, az igazi stílus egyik legalattomosabb gyilkosa. De az egy másik tészta.) Egyébként szerintem elég baj, hogy ennyiszer leírjuk: egyébként. Amúgy lehetne találni másféle átkötéseket is. Horribile dictu: gondolkodni kéne, még mielőtt fogalmazunk. Egyébként azt se könnyű... egyébként... egyébként... egyébként...

Vajon honnan ered ez az egyébként-őrület?

Az egyébként azt sugallja, hogy amit mondunk, az nem a lényeghez tartozik, hanem egyfajta mellékvágány. Mellékszál. A lényeget már elmondtuk, de egyébként még tudunk másról is beszélni. Ha nagyon muszáj.

De vajon elmondtuk-e a lényeget? Az egyébként-őrület szerint igen. Valójában nem. A lényeg ugyanis mindig az, amiről éppen szó van. Az egyébként-őrület látens, öntudatlanná vált tagadása annak, hogy amiről értekezünk, társalgunk, eszmét cserélünk, az valami fontos és lényeges lenne.

Az egyébként-őrület nem más, mint annak a nyelvi kifejeződése és megnyilvánulása, hogy devalváljuk, megtagadjuk, kiüresítjük és semmibe vesszük magunkat.

Félreértés ne essék: ez akár még erény is lehetne. Miért nem az? Azért, mert nem modor, csak modorosság. Vagyis azért, mert aki egyébként-ezik, az valójában nagyon is vehemensen hisz a maga igazában. Az egyébként nem valós tartalmi elemként csüng a mondatai elején, hanem csak mint sallang, mint értelemtől üres modor, mint fáradtságból odavetett kacifánt.

Mert egyébként az egyébként nagyon szép és fontos szó lenne. Kifejezhetné például, hogy eszméink és igazságaink egyébként lényegtelenek. És éppen az ő segítségével figyelhetnénk arra (mint egy igazi vadász), ami igazán lényeges.