Őszintén szólva a végét nem értem. Kosztolányinál éppen az a "lényeg" (és pont emiatt bírálja Tolsztojt), hogy ő nem pogány szemmel nézi a világot. Novák Antal halála az Aranysárkányban éppen azért nem olyan, mintha egy korsó tört volna össze, mert Kosztolányi számára a legfontosabb az irgalom (ahogy azt az Édes Annában mondatja Moviszterrel).

@rakovszk:

Hú, ebben nem értünk egyet. :-)

Kosztolányi nem bírálja Tolsztojt, hanem csodálja. És pont azért, mert "pogány".

Az más kérdés, hogy részvét és közöny kettőssége, apóriára, folyamatos egymásnak-felelgetése végigkíséri az EGÉSZ Kosztolányi-életművet (így természetesen az Aranysárkányt is át- meg átszövi); és ezt azért merem ilyen bátran kijelenteni, mert a Kosztolányi-életmű azon kevés dolog közé tartozik, amelyet tényleg elég jól ismerek.
:-)

No, ideidézem, hogy pontosan mit is írt Kosztolányi Tolsztojról.

"(...) Tolsztoj társadalmi tevékenysége mulandó, bölcselete hézagos, minden szavában ellentmond önmagának, de a költőknek néha szükségük van rigolyákra, hogy alkotni tudjanak. A remekműveket limlomok trágyázzák.

Különben mint művész mindig ízig-vérig pogány, még a megtérés után írt regényében is, a Föltámadásban. Kegyes dolgokat mesél el, de milyen kegyetlenül. Embereit szinte szívtelenül mutatja be, mintha csak tárgyak volnának, s az olvasóra bízza, hogy részvétet érezzen irántuk. Tartózkodó művészetével hűvös messzeségben áll tőlük. Közönyös, akár a természet. Ezzel pedig rokonérzésünket végletekig csigázza. Karenina Anna csak annyi, mint egy gyönyörű korsó. Halála csak annyi, mint mikor egy gyönyörű korsó eltörik.

Képzeleténél nem ismerek démonibbat, merészebbet, láttatóbbat. Nem az a képzelet ez, mely csillagról csillagra csapong, s elmeséli, milyenek lehetnek a nem létező lények és tájak. Mindez olcsó játék. Itt repül, a földön, a lehetőség korlátai között. Ihlete a pontosság, varázsa az emberiesség. Milliárd és milliárd eshetőség közül mindig kitalálja, hogy valaki egy adott helyzetben mit mond, hogy mozog, miként cselekszik. Megálmodja a valóságot, melyet nem lehet "másolni", egy új valóságot alkot. Ezt csúfnéven így hívják: "realizmus". Igazi nevén: "teremtés"."

Oké, ez így már tisztább, nem ismertem a szöveget, kicsit máshogy jött le nekem elsőre.

Ez így ilyen formában már tényleg eléggé illik Kosztolányira, de csak részben. Mint művészi vagy elbeszélői eszközt tényleg nem használja a részvétet, de én valahogy úgy érzem, hogy ez nem a saját szemléletéből fakad, inkább az írói stílusából, már ha érthető mire gondolok. Kosztolányi tényleg az olvasóra hagyja, hogy részvétet érezzen, de úgy szólván el is várja tőle. Ha magát a szöveget nézzük (most elsősorban a regényeire gondolok) akkor az tényleg szenvtelen és tárgyilagos és kegyetlen is, de valahogy a háttérben mégis érződik a részvét ezzel a sok, kiküszöbölhetetlen szenvedéssel szemben. Nem rég írtál arról, hogy mennyire központi szerepe van a kereszténységben a szenvedés kikerülhetetlenségének és az ezzel szembeni részvétnek és valahogy épp ezt érzem Kosztolányiban (és igazából ő is valami hasonlót mond szerintem az Édes Annában).

@rakovszk:

Jó, hogy említed azt a "Dionüszosz vagy a Megfesztített" posztot. Keveseknél (magyar írók közül senki másnál) érzem ugyanis annyira erőteljesen megjelenítettnek, annyira valóságosan megértettnek és átéltnek a "Krisztus kontra Dionüszosz" dilemmát, mint Kosztolányinál.

Szerintem abban különbözik a véleményünk, hogy az én megítélésem szerint a Kosztolányi-szövegek feszültségét és izgalmát (talán) éppen az adja, hogy ő ezt a dilemmát sehol NEM DÖNTI EL végérvényesen. Az Édes Annát sem úgy értelmezem, mint ahol Moviszter doktor képviseli az "igazi" szólamot. Ő is ironikusan van ábrázolva. Az elbeszélő rámutat az ő keresztényi felfogásának a korlátaira, de nem gúnyosan, hanem a viszonylagosságot érzékeltetve.

Én ezt a viszonylagosság-tudatot bámulom folyton Kosztolányiban. A keresztény részvét-felfogás mellé áll, együttérez a szenvedőkkel; ugyanakkor el is utasítja a részvétet, és rámutat az igazi részvét lehetetlenségére, arra, hogy a másik ember mindig felfoghatatlanul idegen marad. És mindkét állásfoglalását hitelesnek érzem.

A legszebben erről az egész problémahalmazról szerintem talán a Számadás című szonettciklusában ír. Ott is ugyebár látszólag a szenvedők mellé áll ("templomba, kórházakba, börtönökbe / lassan vonul a roppant karaván, / siess te is oda, igaz körödbe, / s égő kanóc, lobogj velük örökre / elégedetlenség szent olaján!"). Ám a részvét csak úgy lehetséges, ha az ember közönyös marad, vagyis nem bekebelezi a másikat mint idegent, hanem kívül marad rajta, és meghagyja idegennek ("ne a törted tekintsd és csonka részét, / de az egész nem osztható egészét, / KI SENKIÉ SEM, AZ MINDENKIÉ"). És a legszebb persze a zárás, ahol éppen az "úgy vagyok veled, hogy örökre idegen maradok" jelenítődik meg:

No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
NEM KÉRVE SEMMIT ÉS SEMMIT SE VÁRVA:
ezek a te igaz testvéreid,

idézd fel őket dolgozószobádba,
adj villamosabb életet nekik
s ha majd megéled a sok néma lárva,
a te szavad ők még megérthetik.

Megértenek téged s őket megérted,
kiket sirattál, sírni fognak érted,
hisz végzetük egy nékik és nekünk,

kik eldobáltunk minden harci vértet,
nem veszhetünk el, minket kard se sérthet,
nincs semmi sem, amit elveszthetünk.

Ezek után már csak a himnikus utolsó szonett jön, melyben a "boldogság" pont azért lesz gúny tárgya, mert "birtokol", azaz megszüntet minden IDEGEN-t maga körül. Aki igazán részvéttel van a másik iránt, az még olyan szinten sem akarja kisajátítani, hogy a részvét tárgyává tegye. Gyönyörű paradoxon. Hogy krisztusi vagy dionüszoszi, lényegében mindegy is.