Kétségtelen, hogy ma este a római Olimpiai stadionban Európa (és a világ) két legjobb focicsapata mérkőzik majd meg a Bajnokok Ligája trófeájáért. Az FC Barcelona és a Manchester United.

Az is kétségtelen, hogy az általam leginkább kedvelt csapat mérkőzik majd meg a legkevésbé kedvelttel.

Pikáns meccs lesz, az egyszer biztos, akármiképp is alakuljon.

A művészet harca a gépiességgel.

Hadd idézzek föl ennek kapcsán egy nagyon régi, szinte már egészen elfelejtett emléket, egy 1994. május 18-i este emlékét.

1994. május 18-án is olyan BL-döntő elé néztünk, amelyben két korszakos csapat mérkőzött meg egymással. Talán azóta sem volt (egészen máig) hasonló. Az egyik csapat akkor is az FC Barcelona volt; a másik pedig az AC Milan. Ugyanolyan kétségtelen volt, mint most, hogy a világ két akkori legjobbja ütközik meg egymással. De egy különbség volt: akkor egészen biztos voltam a végkimenetelben. Tudtam, hogy a Barcelona fog győzni.

Miért? Mert az egy fantasztikus Barcelona volt. A Johann Cruyff vezette csapat (mely 1992-ben egyszer már elhódította a legrangosabb európai kupa trófeáját) akkor ért föl a csúcsra. Egyérintős játékukkal, hihetetlen labdabirtoklási fölényükkel őrületbe kergették az ellenfeleket. Az a Barcelona akkor 5-0-ra verte az ősi rivális Real Madridot. Az a Barcelona a csoportját olyan fölénnyel nyerte meg Európa akkori legjobb csapatai ellen, amilyenre azóta is alig akadt példa. Az a Barcelona az elődöntőben az FC Portót fogadta a Camp Nouban. (Az akkori lebonyolítási rendszer szerint egy mérkőzés döntött az elődöntőben, és azt annak a csapatnak a pályáján rendezték, amely a csoportban jobban teljesített.)

Mi maradt meg nekem abból a meccsből? Fesztivál volt. Úgy tessék elképzelni, hogy a Porto akkor tényleg a világ egyik legjobb csapatának számított. Mégis: a Camp Nouban szinte labdához sem jutottak. Az akkor még igen ifjú Faragó Richard közvetítette a mérkőzést; egy mondatára emlékszem egészen tisztán: "Végig egyérintőzi a meccset a Barcelona, egészen hihetetlen..." (Az egyérintő ugyebár azt jelenti, hogy a játékosok le sem kezelik a labdát, azonnal passzolják tovább. Nyilvánvaló, hogy ilyesmi csak akkor történhet, ha hatalmas különbség van két csapat között.) 3-0-ra verte a Barça a Portót, és önbizalomtól duzzadva várhatta a Milan elleni athéni döntőt.

A Milan? Sose szerettem. Mindig fölfuvalkodott, dölyfös, pénzes klubnak tartottam őket. Semmire sem emlékszem a játékukból. A legtöbb meccsükön különben sem esett gól, vagy ha igen, akkor legfeljebb egyetlen egy. A védekezésük persze lenyűgöző volt, így azt az egyetlen egy gólt a mérkőzéseiken általában ők szerezték, így bemasíroztak a döntőbe. (Figyelmeztető jel volt ugyan, hogy a Monaco elleni elődöntőt ők is 3-0-ra nyerték, akárcsak a Barça; dehát azt tudtuk, hogy a Barça nem Monaco.)

És akkor jött az 1994. május 18-i athéni döntő. FC Barcelona-AC Milan. Újabb gálaelőadást vártam. A Milan egyébként is már régóta a bögyömben volt; a Barça pont alkalmasnak látszott arra is, hogy lesodorja őket Európa régen bitorolt trónjáról. Az egy-két gólos győzelemben biztos voltam, egy esetleges nagyobb arányú siker csak hab lett volna a tortán.

De a döntőről nincs mit írnom. Nem hittem a szememnek. A Milan győzött 4-0-ra. Életem egyik legszörnyűbb fociélménye volt. Nem értettem, hogy mi van, hogy ez meg hogy lehet. Névtelen olasz és jugoszláv senkik cicáztak aranylábú kedvenceimmel. Az AC Milan akkor ötödször nyerte el a legrangosabb európai klubtrófeát, egyetlen győzelemre közelítve meg az akkor már 28 éve egyszer sem nyerő Real Madridot.

Az volt az az éjszaka, mely után megfogadtam: amíg élek, sohasem fogok szimpatizálni az AC Milan nevű futballklubbal. És hogy soha többé ilyesmi még egyszer nem történhetik meg. Egyszerűen nem.

A történelem nem ismételheti meg önmagát.