A trianoni békeszerződés évfordulói Magyarországon két, egyaránt átgondolatlan, unalmas és szellemtelen értelmezési stratégiát szoktak életre hívni. A kétféle értelmezés látszólag gyökeresen ellentmond egymásnak, lényegét tekintve azonban nagyon is hasonló történelemszemléleten alapul.

Az egyikféle értelmezési stratégia ezt mondja: "ami volt, elmúlt; fájdalmas, ami történt, de most már úgysem lehet változtatni rajta, ne busongjunk, tekintsünk inkább a jövőbe!"

A másikféle értelmezési stratégia ezzel szemben így szól: "Trianon a magyar történelem legnagyobb katasztrófája, melyet soha nem szabad elfelejteni, és minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy jóvátegyük!"

Mi a közös ebben a két értelmezésben? Az, hogy a "történelmi tényt", melyről beszélnek, mindkét értelmezés adottnak veszi, egyfajta Fátumnak, mint amely nem logikus következménye volt bizonyos cselekvéseknek, hanem váratlanul, mintegy rajtunk kívül álló okokból, derült égből villámcsapásként sújtott le ránk. Így aztán mindkét értelmezés számára elvész az esélye annak, hogy az eseményből valamiféle tanulságot merítsünk magunknak.

Pedig az első világháborút lezáró párizsi békeszerződésnek oka volt, pontosabban okai voltak. Az eseményeknek ugyanúgy megvolt a maguk logikája, mint ahogy a jelen történéseinek is megvan a maga logikája. A katasztrófák soha nem derült égből csapnak le, soha nem véletlenszerűek, mint ahogy villám sem csap le olyankor, amikor teljesen felhőtlen az ég.

A sokféle ok közül, melyek Magyarország földarabolásához vezettek, hadd emeljek ki egyet, mely szerintem számunkra a legtanulságosabb. (Biztosan van, aki másikat jelölne meg legtanulságosabbként. A történelem már csak ilyen; csak annyiban létezik, amennyiben tanulni tudunk belőle.)

Ez az ok a doktriner liberalizmus, a doktriner békepártiság, egyáltalán: az élet bonyolultságának doktriner, dogmatikus szemlélete.

Miután hazatértek Magyarországra a katonák, a Károlyi-kormány hadügyminisztere kijelentette: "Nem akarok több katonát látni!" Miért? Mert a magyarok a pacifizmussal akartak tüntetni, az igazságos bíróhoz fordultak egy olyan helyzetben, amikor a legaljasabb és legundorítóbb farkastörvények uralkodtak. Tudjuk, mi történt utána. A románok bevonultak Budapestre, a Károlyi-kormány lemondott, és átadta hatalmát a Vörös Hadseregnek. A Tanácsköztársaság magyarországi hatalomra jutása pedig csábító érv volt a béketárgyaláson a nyugati hatalmak szemében — az ország megcsonkítása mellett.

Számomra ez a legnagyobb tanulság a történetben. Aki dogmákban hisz, azt előbb-utóbb legyőzi az élet.

Mindegy, hogy ez a dogma micsoda. Lehet az is, hogy "nem akarok több katonát látni"; lehet az is, hogy "ami állami, az rossz, ami privát, az jó"; és lehet az is, hogy "aki kimondja a szót: cigány, az rasszista". Magyarország jelenleg tele van hasonló dogmákkal.

Ezért van az embernek olyan benyomása, hogy ez az ország semmit sem ért, és az első zűrzavarosabb helyzet úgy le fogja teríteni, mint talpnyalók Hitler elé a vörös szőnyeget.

Pedig kevés olyan európai ország van, amelynek akár csak huszadik századi történelme is több és mélyebb tanulsággal szolgálna, mint a miénk.