Ismét egy álmomat szeretném megosztani az olvasóval.

Egy visszatérő (rém)álom "továbbfejlesztett" változatáról van szó.

A rémálom még iskolás koromból datálódik, nagyon egyszerű szüzsé, alighanem mindenki álmodott már hasonlót, pláne minden "jó tanuló". A lényege ennyi: visszakapjuk a dolgozatokat az órán, és teljesen váratlanul rossz jegyet kapok rá. Az érzés: leforrázottság, értetlenség, felháborodás, megalázottság.

Ilyesféle álmaim elég gyakran vannak; megfejtésük nagyon egyszerű. Ilyenkor álmomban mindig a túl nagyra nőtt felettes énem hallatja hangját, hogy valamit nem tökéletesen csinálok, nem vagyok megfelelő, szégyent hozok a nevemre, és így tovább.

A mostani álmom azonban egy kicsit más volt. Annyiban mégpedig, hogy a fókusz, az esemény középpontja nem én voltam, hanem a tanár.

Nehéz pontosan felidézni az álom körülményeit. Talán középiskolás voltam, ennek azonban némileg ellentmond, hogy a beadott munkám afféle "házi dolgozat" volt, egy átlagos középiskolás munkánál összehasonlíthatatlanul igényesebb. Büszke is voltam rá. Tudományos igazságokkal vitatkoztam a dolgozatban, igen alapos munkát végezve, a tanár az előadása folyamán többször is idézett tőlem, ennélfogva teljesen biztos voltam abban, hogy ötöst kapok a dolgozatra.

Amikor azonban a kiosztásra került sor, megkezdődött a rémséges rész. Az én dolgozatom volt az első, melyet a tanár kiemelt. Ezen nem is voltam meglepődve. Tudtam, hogy az enyém a legjobb, és nyilván azért emeli ki. Csakhogy ez nem így volt. Vérfagyasztóan gúnyos hangon elemezte ki a nő (aki egyébként alkatában és hanghordozásában leginkább arra a gimnáziumi némettanárunkra emlékeztetett, aki földrajzot is tanított nekünk németül) a dolgozat hibáit és következetlenségeit. Egyetlen mondatára emlékszem szó szerint: "Itt van nálad toll; itt nincs nálad toll." Nem tudom már, mire vonatkozott ez a mondat, de vérfagyasztó volt. És akkor már láttam is az eredményt: a dolgozat első felére 1-est, a másodikra 2-est adott. Szinte sírnom kellett, annyira el voltam keseredve.

De az álom itt még nem ért véget. A következő jelenet egy tanári szobában zajlott, a szülők (nem az én szüleim; ebből is látszik, mennyire lényegtelen, hogy ki az én) beszélgetnek a tanárnővel. Aki ilyesmit mond nekik: "ne említsék meg a gyerek előtt, amit most mondok: azért adtam neki rossz jegyet, mert ilyen tehetséges tanulóval még sohasem találkoztam praxisomban, és nagyon fontos, hogy ne szálljon el magától, legyen szigorú önmagával, ne elégedjen meg azzal, amit eddig elért..."

Szóval pedagógiai okokból... Fölébredtem, és rengeteget gondolkoztam ezen az álmon. Tényleg az ilyen tanár a jó?

A hatalmát mindenesetre éreztem. Föl sem merülhetett apelláta azzal szemben, amit mond. Nem is lehetett kérdés, hogy hidegvérű tudatossággal teszi, amit tesz. De tényleg? Tényleg az ilyen tanár a jó? Úgy értem: nekem. Nem inkább az ellentétes hatást váltja ki? Letör, elkedvetlenít, megutáltat?

"Ami nem öl meg, az megerősít", mondta Nietzsche. Nem erről volt szó az álomban? Hogy valakivé az ember csak kudarcélmények révén válhat? Hogy ahol nincsen pofáraesés, ott nem is lehetséges előrelépés, fejlődés, nevelődés?

És mennyiben voltam én az a tanár? Nem lehetséges-e, hogy ez az álom nem tanulóként, hanem tanárként szólt rólam? Vagy még inkább: emberként?...