José Mourinho, az Internazionale portugál edzője tegnap éjszaka föliratkozott minden idők legnagyobb futballedzői közé. Rajta kívül eddig még csak két embernek sikerült az, ami neki már 47 éves korára összejött: két különböző klubcsapattal megnyerni a legrangosabb európai klubtrófeát.

Nyugodtan elmondható: nemcsak a (jelenlegi) legnagyobb, de a legmegosztóbb edzőegyéniség is ő, aki szelet vet és vihart arat, menjen bárhová. Engem már egy jó ideje Jockey Ewingra, a Dallas kivételesen intelligens és sármos, ám pszichopata olajmágnására emlékeztet. Hadd ejtsek itt most pár szót a méltatására, tudván tudva, hogy előttem és utánam sokan tették és teszik majd meg ezt kívülem is.

José Mourinho először egy európai szinten közepes, az állandó világelitbe nem tartozó klubbal, a Portóval nyerte meg egymást követő két évben előbb (2003-ban) az UEFA-kupát, majd (2004-ben) a Bajnokok Ligáját. Legalább akkora meglepetés volt ez akkoriban, mint amekkora most lenne. Két emlékezetes kép él bennem abból az időszakból Mourinhoról. Az első, amikor a Manchester United ellen az Old Traffordon a sokkal esélyesebb hazaiak ellen az utolsó pillanatban egyenlített a Porto, amelynek edzője óriási sprintet kivágva szaladt le a pályára játékosaihoz, megünnepelni a továbbjutást. Ezt a szenvedélyes (szó szerinti) kirohanást máig emlegetik Anglia-szerte. A második kép erősebb. Miután a Porto a döntőben 3-0-ra leiskolázta a Monacot, az ilyenkor szokásos önfeledt ünneplés képei közé bevágták az edző arcát is. Aki nem ünnepelt, nem sírt, nem ugrált, nem örült; egykedvűen nézett a távolba, csaknem szomorúan. Kevés megrendítőbb és mélyebb képre emlékszem futballpályákról, amióta szemmel követem ezt a sportágat.

Mourinho a Porto győzelmének napján már tudta, hogy Londonba fog szerződni, az orosz dollármilliárdos, Roman Abramovics Chelsea-jéhez. Bemutatkozó sajtótájékoztatóján leszögezte az újságíróknak, hogy ő egy olyan ember, aki BL-t nyert, következésképpen különleges. Ekkor ragadt rá a "Special One" becenév.

A Chelsea hihetetlenül hatékony játékot játszva az egész szezon során egyetlen vereséget elszenvedve és 38 meccsen mindössze 15 (!) gólt kapva nagy fölénnyel nyerte meg — ötven (!) év után — az angol bajnokságot. A Bajnokok Ligájában is hatalmas menetelésbe kezdtek; egy szenzációs mérkőzésen, mely máig minden idők egyik legjobb BL-meccsének számít, verték 4-2-re és ejtették ki a Barcelonát, majd a Bayern elleni továbbjutással jutottak az elődöntőbe, ahol azonban az évtized másik hatalmas taktikusa, Rafa Benítez, a Liverpooljával megálljt parancsolt nekik.

Egy évvel később szintén sima bajnoki cím, ám a BL-ben megint nem jött össze a győzelem: a Barcelona — egy már akkor is csodálatos Messivel a fedélzetén — visszavágott a Chelsea-nek, majd aztán a BL-trófeát is elhozta, két évvel később pedig megint az elődöntő és Rafa Benítez Liverpoolja jelentette a végállomást.

Mourinho viszonya megromlott Abramoviccsal, és 2007 őszén távoznia kellett Londonból.

2008 nyarán lett a milánói Internazionale edzője, ahol a hazájában verhetetlen, Európában azonban kudarcot kudarcra halmozó kék-feketék egyértelműen a BL-ben való áttörést várták tőle. Az első szezonban azonban ugyanott folytatta, ahol elődje abbahagyta: könnyed bajnoki győzelem, de a BL-ben már megint kudarc a 16 között. Mourinho ekkor egy hatalmas kötegnyi elemzést átnyújtva az elnöknek írta össze pontról pontra, hogy mit kell tennie az Internek, hogy egy év múlva Bajnokok Ligáját nyerjen. Az elnök megfogadta a javaslatokat, a "Special One" pedig valóban megnyerte a BL-t, legyőzve többek között egykori csapatát, a Chelsea-t, illetve a világ legjobb csapatának számító Barcelonát.

Ez az eredménysor természetesen elbűvölő és egyedülálló, a Mourinho-jelenség azonban nem merül ki az eredményekben. A Special One legjellemzőbb vonása ugyanis az a gátlástalanság, ahogyan mesterséges botrányokat kavarva odamondogatásaival, állandóan magára vonja a sajtó figyelmét, ezzel tehermentesítve játékosait, akik így csak a saját feladatukra tudnak összpontosítani.

Kiszámított, tudatos magatartásról van szó, a "cél szentesíti az eszközt" programjáról. Amíg az edzőről beszélnek, addig a játékosok nyugodtan tudnak készülni.

Márpedig elég nehéz nem beszélni róla. Még nekem is nehezemre esik megállni, aki pedig köztudottan távol tartom magam a bulvártól.

Nem is arról van szó, hogy Mourinho bulvárceleb volna; ez csupán egy tudatos maszk, mely alatt egy rendkívül felkészült és céltudatos szakember rejtezik. A sportban szerencsére elég egyértelműen el lehet dönteni azt, hogy hol van minőség, és hol nincsen: az eredmények magukért beszélnek.

Az előző hétvégén az Inter megnyerte Mourinhoval második olasz bajnoki címét is; a sienai meccs lefújásának pillanatában az edző se szó se beszéd megindult az öltöző felé, és faképnél hagyta az ünneplő tömeget. Ugyanúgy, ahogyan annak idején a Porto BL-győzelmének éjszakáján tette. Egykedvű volt, mintha mi sem történt volna. De tegnap éjszaka, amikor 45 év után ismét BL-győzelmet ünnepelhetett vezetésével az Internazionale, kicsordultak a könnyei. Ez nem maszk volt, hirtelen előbújt az álarc mögül az ember, szinte teljesen váratlanul.

Még aznap éjszaka bejelentette, hogy elhagyja Milánót, és a következő szezontól a nemzetközi színtéren évek óta csalódást csalódásra halmozó Real Madrid szakvezetője lesz.