A Tengeri-hántás Arany egyik legismertebb és legtöbbre tartott balladája. Egyik éjszaka, ahogy fölnéztem a csillagos égre, eszembe jutott az alábbi részlete. És néhány — talán megosztható — gondolat róla.

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
   Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
   Dalos Eszti hangja közte,
   - Ne aludj, hé! vele álmodsz -
   Azt danolja: "gyere! jöszte!"

Igazándiból az utolsó előtti sor, ez a Ne aludj, hé! vele álmodsz akasztott ki.

Ki mondja? Kinek? És miért?

Három nagyon egyszerűnek tűnő kérdés, melyekre azonban, ha válaszolni akarunk, egyszerre csak előtűnik Arany bűvös költészetének egész összetettsége.

Kezdjük a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb válasszal: a mesélő, egy öreg paraszt bácsi, aki a tengerit hántó társaságnak beszéli el Tuba Ferkó és Dalos Eszti történetét, szól ki a meséből, egy éppen elaludni készülő hallgatójának, figyelmeztetve, hogy mi történik vele, ha elalszik. Ez a válasz annál is inkább helyesnek mondható, mivelhogy a vers valamennyi versszakában a "mesélőé" ez az utolsó előtti sor.

Mielőtt továbbmennék, hadd bámuljam meg egy kissé ezt a sort. Tömörsége, "természetessége" csodálatos. Hiszen másképpen is meg lehetne fogalmazni ugyanezt: "Figyelj, te ott, azt szeretném kérni, hogy ne aludjál el, mert akkor erről fogsz álmodni, amiről most mesélek." A kacifántos fogalmazás is stíluseszköz lehet, mint ahogy az egyszerűsítés éppúgy modor, mint a kacskaringósság. Nem-modoros fogalmazás nem létezik; csak a rossz író nem modoros. Mégis, talán nem véletlen, hogy Aranyra gondolva soha nem jut eszünkbe a modoros szó. Nem azért, mert nem az, hanem azért, mert nála mindig kicsi, a lehető legkisebb a távolság beszélő és beszélés között. Amit mond, azt nem kommentálja, még kötőszókkal sem.

Figyeljük csak meg még egyszer: Ne aludj, hé! vele álmodsz. Minden sallang le van emelve erről a mondatról.

Ne aludj, hé! [mert] vele álmodsz. 

Ne aludj, hé [te, ott] ! [mert]  vele álmodsz.

Ne aludj, hé [te, ott] ! [mert]  vele álmodsz [majd].

Ne aludj, hé [te, ott] ! [mert]  vele [Dalos Eszti dalával] álmodsz [majd].

És végül:

Ne aludj, hé [te, ott] ! [mert]  vele [Dalos Eszti dalával] álmodsz [majd, és az nem lesz éppen egy kellemes álom].

Ami fölösleges, azt Arany megtartja magának. Csak annyi van kimondva, amennyi elégséges a megértéshez, egy dekával sem több. Ez nem is egyszerűség, hanem spórolás. A paraszti élet szükségszerű gazdaságossága. Nem szabad pazarolni, mert kevés van. [Ugye nem véletlen, hogy a modorosnak nevezett, manierista stílus a bőség korszakaiban virágzik ki. A "minimálpróza" a népmesék és a Biblia nyelve, a takarékosság nyelve. Mindig csak annyit mondani, amennyit kell. Arany ebből az ősi, szegény, paraszti világból mossa ki a maga aranyait.]

No de térjünk vissza az alapkérdéshez. Ki mondja, kinek és miért? Amennyiben a mesélő mondja egyik elalvófélben levő hallgatójának, akkor azzal többet mond, mint hogy pusztán figyelmeztet. Azt akarja elhárítani, hogy a hallgató Tuba Ferkót kövesse, aki tényleg vele álmodott! Vagyis kívülhelyezkedésre szólít föl. Mi, hallgatók, ne legyünk részesei a történetnek, legyünk csak műélvezői.

Rövidebben (és talán világosabban) mondva: legyünk éberek! Isten ments, hogy azonosuljunk a történet szereplőivel! Ez csak mese! Ne éljük bele magunkat!

Ez ugye remek tanács, ha arra gondolunk, hogy Tuba Ferkó belehal majd nem-éberségébe. Csakhogy Arany minden szövege meg van csavarva valahol.

Elképzelhető ugyanis, hogy jobban benne vagyunk a történetben, mint hinnénk. Tegyük fel például, hogy az ominózus mondatot nem a mesélő mondja, és nem elaludni készülő hallgatójának, hanem (mondjuk) egy utcai járókelő mondja, kiabálja — Tuba Ferkónak. És persze ő is azért, hogy figyelmeztesse. Ebben az esetben azonban a mondat, melyet az eddig kívülállónak hitt hallgató hall, valójában egy olyan hang, melyet mi hallunk, ami ugyebár nem lehetséges másként, mint hogy mi vagyunk Tuba Ferkó!

Ez a történet egy hang története. Ezt a Muzsikát mi halljuk, és ez a muzsika nem más, mint a ballada verszenéje, Dalos Eszti hangja közte. Ha mi meghalljuk ezt a Muzsikát, akkor már hiába kiabálnak nekünk, hogy Ne aludj, hé! vele álmodsz, az álom akkorra már megtörtént, a tragédia velünk esik meg, involválva vagyunk, nincs menekvés.

Tuba: ez azt jelenti, maibb szóval élve, hogy "drogos". Arany mindent tudott a falusi életről, mindent megfigyelt, semmi emberi nem volt idegen tőle. De a "drogos"-t nem kell feltétlenül szóról szóra érteni. Tuba Ferkó persze gyanús alak, lelépett, amolyan falusi szélhámos, drogbáró, ki tudja, mi. Személyének lényege azonban az, hogy hallgat a szirének énekére, hagyja magát elkábítani, Behunyt szemmel jár-kel, nem akar élesen nézni, szemtől szembe a sorssal. Ezért Tuba. Elkábítja a hold szépsége, bár nem is látja azt.

Tehát ezek szerint mi is ilyenek volnánk? Is-is. Ilyenek is vagyunk, meg nem is ilyenek; mert a vers mind a kétféleképpen értelmes. Tuba Ferkó tragédiája (illetve sorsa), hogy csak egyféleképpen tudja érteni Dalos Eszti szavait. Mi viszont erre a "gyere! jöszte!" mondatra azt is felelhetjük, hogy nem, nem megyünk. Ez meg a mi sorsunk (és tragédiánk?).