Hogy egy adott kor miként jelenik meg egy adott ember tudatában, az millió-egy tényező függvénye. Még a legszörnyűbb diktatúra is lehet a boldogság tere valakinek, és egy sokak által virágkorként emlegetett időszak is másnak a nyomorúságé. Nincsenek homogén korok. Még a leghomogénebb korok sem homogének.

Mindezt azért bocsátom előre, mert számomra a Kádár-kor mindig a boldogság önfeledt paradicsoma marad. Kilenc évet éltem benne, gyerekkorom kilenc évét, életem első kilenc évét, amikor megízleltem a cseresznyét és a Túró Rudit, megismertem a labdapattogás hangját, az őszi avar illatát, a betűk szépségét, a strandolások melegét, a szánkózások hidegét, és egyáltalán mindent, ami ebben a létezésben szép és érdekes.

A Kádár-kor hangulata számomra a béke hangulata. Ezért van, hogy az ocsmány szocreál épületek látványa is valami nosztalgiát ébreszt bennem, és miközben tudatom haragszik rájuk, ösztöneim vonzódnak hozzájuk. Talán még a pusztulás képeihez is fűz valami vonzalom. Miközben ösztönös idegenkedés lök el mindattól, ami nagyon-kapitalista, nagyon-új, nagyon-nyugati, nagyon-dizájnos, nagyon-angolszász.

Hogy miért írok erről? Azért, mert egyik éjszaka, magányosan elsétálva a Komjádi uszoda előtt, belém villant. Hogy igen, ez az! Erről van szó! Ez a Kádár-kor! Ez a gyerekkorom, ez a boldogság.

Mi van ebben az épületben érdekes? Semmi. Mégis. Meg kellett állnom ott az éjszakában, és hosszú percekig bámultam, mint egy csodát, mint egy tüneményt. Próbáltam megfejteni a hatás "csodálatos titkait és rugóit", de nem jutottam sokra, az élmény megmaradt rejtélynek, tovább kellett állnom, nem tudtam kideríteni, hogy mi történt velem.

Itthon, hazatérve, természetesen rákerestem a guglin a "Komjádi uszoda" kifejezésre. Megtudtam, hogy az épületet 1976-ban húzták föl. Nem ért meglepetés. Ezt sejtettem. Így sejtettem.

Soha nem voltam a Komjádiban, az épület mégis hozzákötődött gyerekkoromhoz, több szállal is. Egyrészt a nyolcvanas évekbeli vízilabda-közvetítések miatt, másrészt az uszodaélmények miatt. Mindkettő (a közvetítés és az uszoda) a "szombat délutánhoz", azaz a kikapcsolódás, a szabadság, az önfeledtség idejéhez kapcsolódott. És így már helyben is vagyunk. Elképzeltem lelki szemeim előtt a felnőtteket, a nagy embereket, akik egy végiggürcölt hét után fölülnek a Komjádi deszkalelátóira, hogy kilazítsák megfáradt idegeiket, és beszívják az uszoda jellegzetes, bódító klórszagát. Az ő szemük előtt megszűnik az idő, és csak a szombat délután, a párás, kissé ködös, késő őszi szombat délután, a szabadság néhány önfeledt órája lebeg.

A Komjádi se nem szép, se nem korszerű, se nem érdekes épület. De ha érdekes volna, korszerű vagy szép, nem tudná fölidézni bennem a boldogságnak ezt a néhány kimerevített pillanatát.

Lelkünkre így ül a kor. Észrevétlenül, alattomosan. Öntudatlanul is eggyé válunk vele, bármennyire szeretnénk azt hinni, hogy semmi közünk hozzá. Érdemes meggondolni ezt mindenesetre, ha talán eszünkbe jutna, hogy lehetséges a múltat végképp eltörölni.