Az új év első napjának éjszakáján máris láttam egy csodálatos filmet. Edith Piafnak, a huszadik század egyik legnagyobb hatású táncdalénekesének életét tükrözi vissza a filmvászon (a tévéképernyő) rendkívül színérzékeny, finom, fölemelő gazdagsággal és drámaisággal.
Megrendítően érzékeny színészi munka, csodálatosan vágott jelenetek, és, ami talán kevésbé tűnik föl (mert a legkevésbé föltűnő): humor.
Igen. Semmi sem olyan kevéssé hivalkodó, mint a humor. Ezt szeretném most kiemelni, mert a filmajánlóban is és egyáltalán: a történet szüzséjéből következően is a tragikum szála látszik terhelni a művet. Persze tragikus volt Piaf élete (mint minden nagyszabású élet), de a film rendezői nagyon jól ráéreztek, hogy a tragikum csak a humor fénytörésében értelmezhető.
Edith élete, ahogy millióké a modern korban, egy nyomortelepen kezdődött; bordélyházban élt, mélyszegénységben, anyját és apját alig ismerte, a kilátástalan éhezést, mocskot, betegséget annál inkább. És ebből a pocsolyából bukkant föl egy színtisztán csillogó gyémánt: Edith tehetsége. Már ez is humoros helyzet. A legszörnyűbb mocsok és legéteribb tisztaság keveredése, mint minden nagy ellentét egymás mellett, valahol tragikus, de ugyanott humoros is. Hiszen mit keres egy ilyen ember a mocsokban? (Az egész huszadik századi Európa erről az abszurditásról szólt. Ez a gyökere az abszurdnak.) A film természetesen nem hangsúlyozza túl e fonák helyzet komikumát, csak finom, apró ecsetvonásokkal érzékelteti.
Mert ez a film egy magasfokú kultúra terméke. Ez is eszembe jutott nézés közben. Hogy ez egy európai film. És hogy Európa még mindig magasan fölötte áll kulturáltságban Amerikának. Különösen Franciaország.
Mit jelent a kultúra? Tudást. Nem ismeretet, hanem az ismeretek könnyed, szinte magától értetődő átadását nemzedékről nemzedékre. Egy kulturált közegben létrejövő műalkotás valahogy ösztönösen ízléses, ösztönösen érzi a határokat, hogy mit mutathat meg és mit nem, hogy mit kell magyarázni és mit nem, hogy meddig szabad hatásvadásznak lenni, és melyik ponton túl nincsen erre szükség. A szegénység bemutatása egy kulturálatlan közegben nagyon könnyen átcsaphat olcsó hatásvadászatba. A Piaf nem ilyen közegben készült.
De nem csak a szegénység bemutatása lehetne vékony jég. Piaf igazi művész volt, vagyis olyan ember, aki arra termett, hogy megmutassa magát. Egy ilyen ember élete valahol mindig színészet is, és nagyon nehéz megállapítani a határt, hogy a színészet meddig önkifejezés, és honnantól csak maszk. A magasan kulturált helyeken — pontosan ezért — nagyon magas szintű a színházi kultúra. Franciaország megint csak ilyen hely. A film főszereplője úgy játszott, hogy azonosult az alakkal, valahogy mégis láttuk, hogy játszik, és ez mégse volt zavaró. Úgy játszott, hogy nem játszott, és úgy nem játszott, hogy játszott.
Minden magasrendű kultúra a játék kultúrája is.
(Ez az, amiben az Egyesült Államok döbbenetesen el van maradva Európától. Ott még az sem játék, ami a legnyilvánvalóbban az: a sport. Nota bene: jó lenne, ha Magyarország kulturáltság terén legalább a nyomában lenne Nyugat-Európának; mert jelen pillanatban az a tét, hogy egyáltalán nyomában van-e.)
Apró finomságok szőtték át ezt a filmet, finom jelzések, titkok, kulcsjelenetek. Ezek ágyazódtak bele a történés nem-lineáris menetébe, és ezekből rakódott össze a kép, vagyis az az érzés (nevezzük katarzisnak), hogy egy nagy ember életét, egy megismételhetetlenül nagyszerű életet kísértünk végig.
A jó filmről azért nehéz beszélni, mert korántsem csak verbálisan közölhető benyomásokat közvetít, így minden verbális megemlékezés róla egyoldalú lesz. Beszéltem eddig színekről, humorról, játékról. Szín- és kognitív hatásokról. De lehet-e beszélni Edith Piafról zene nélkül? Tegnap óta sokszor meghallgattam már a film egyik legfontosabb dallamát, Piaf egyik legnagyobb slágerét, melyről azt mondta, hogy ebben benne van az ő élete, sőt hogy ez az ő élete. A slágerben együtt, szoros szimbiózisban él zene és szöveg. Nem hagyhatom ki, hogy ide ne idézzem a Non, je ne regrette rien (Nem bántam meg semmit) című dalt, melynek már címe is kifejezi, hogy miért is volt igazán katartikus a film vége.
Legyen tehát itt is e dalé az utolsó szó.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.01.03. 23:44:09
Piaf egyetlen lehetősége az éneklés volt, de a művészete pusztította el. Vagyis mindenképp pusztulásra volt ítélve, és ezt végig érezni a filmben. Mintha az istenek annyira imádták volna, ahogy énekelt, hogy minden mást tönkretettek volna körülötte. Végül az ember nem bírta tovább.
Ez a jelenet és persze a dal ragyog.
pontilyen 2011.01.04. 21:43:27
Örülök, hogy neked is tetszett. Mert fölmentem a port.hu oldalra, és elolvastam Fáy Miklósnak ezt a siralmasan értetlen kritikáját, amely eléggé elszomorított: articles.port-network.com/article/8851
[Nem véletlenül ez a Fáy Miklós bírálta egyszer a bloggereket, hogy képzettség nélkül terjesztik az igét? Mintha lett volna nálad egy poszt róla...]
Igen, Piaf, a legtöbb művészhez hasonlóan, kifosztotta életét, hogy művébe vigye azt. Ezért is volt olyan megrendítő a film zárása, ahol ugye a kettő (élet és mű) pontosan összeér.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.01.05. 11:56:40
Az a vicc, hogy mindaz, amit Fáy hiányol, benne volt a filmben.
Nem dokumentumfilm készült, hanem - nekem úgy tűnt - kicsit Piaf keserédes perspektívájából próbálták megmutatni a dolgokat.
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.01.05. 19:47:10
Piafhoz viszont nem tudok hozzászólni: mivel az életrajzi filmek ab ovo hazudnak, jó ideje nem is nagyon hajszolom őket. Ezt sem (a Dewey Cox -sztorit viszont ajánlom mindenkinek, a műfaj legzseniálisabb paródiája).
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.01.06. 00:05:02
Xavérnak igaza van. Fáy kicsit olyan, mint egykori magyartanárunk. Tehetséges, de az attitűd nem stimmel.
A Piaf-film érdekes. Fáy egyébként igazat mond, amikor videókliphez hasonlítja a filmet. A történet nem lineáris, inkább benyomásokat látunk szélsőségesen magas vagy éppen mély perspektívából.
Az életrajzi filmektől nem várom, hogy nagyon hitelesek legyenek. Ha az ember elfogadja, hogy a rendező (forgatókönyvíró, színész stb.) szubjektív képét látja egy híres emberről, akkor nem is kell az ún. igazságra számítani. És akkor marad a kérdés: jó filmet látok-e vagy sem.
pontilyen 2011.01.06. 14:35:00
Ez a Fáy-kritika egyszerűen a rossz kritika állatorvosi lova. Gyász. Nem a filmet akarja megérteni, hanem saját prekoncepcióit akarja viszontlátni, és hát persze, hogy nem talál semmit. ÍGY NEM SZABAD FILMET NÉZNI.
Például több hányást szeretne látni. Vajon miért? Vajon elgondolkodott-e, hogy miért?
A fikció (nemcsak az életrajzi, de bármilyen fikció) mindig "hazudik". Vagyis pont ezért nem hazudik, hiszen, Esterházy Péter zseniális regénykezdő mondata ideidézve: "Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot".
Egy ember életéről senkinek sincsenek "objektív" ismeretei. Az a kérdés csupán, hogy milyennek látjuk azt. Lehetne vitatkozni azzal, hogy a Piaf című film által közvetített kép szerintünk érdekes, izgalmas, továbbgondolható-e, de anélkül, hogy egyáltalán meg akarnánk érteni ennek a képnek az alapvonásait, semmi értelme. Ez a kritika halála volna. (Mint ahogy Magyarországon valószínűleg haldoklik is ez a nemes műfaj, ha Fáy etalonnak számíthat benne.)
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.01.06. 16:17:15
Ahogy az sem egyértelmű, mit hívunk kritikának. A hosszú, unalmas, szerzőről szóló eszmefuttatásokat (amiket a már emlegetett tanár bizonnyal irodalmilag ide sorolna) nem feltétlen kell megvédeni.
Az indulatos fröcsögéseket pláne.
Egyéb típusú kritikát nagyon rég nem láttam.
Helyesbítek. Egy, a digitális zene rajongóinak készült szakmai (zenész) lapban, másfél évtizede: egy lemez négy oldala volt a címe, és szakemberek értekeztek borítóról/zenéről/szövegről/hangmérnöki munkáról. Az illető orgánum becsődölt.
Ami az őszinteséget illeti: engem csak az zavar, amikor (akármilyen) életrajzok alapján rajonganak soha nem ismert emberekért, illetve valós emberek valódi életének álcázzák.
És ez még csak nem is hazugság: locsogás, vagy valami efféle.
Nem, továbbra sem gondolom, hogy az életrajz mint műfaj vonzana. Ha nagyritkán mégis, úgy legfeljebb a mesélő miatt: érdekelt, mit akar Forman elmondani az Andy Kaufman nevű fickóról. Ha Michael Bay mesél, nem vagyok rá kíváncsi (Bay nem az én nyelvemen beszéli a filmet). És itt tényleg az a kérdés, jó-e a film. de ha az, hát nem biztos, hogy a téma miatt.
De ez megint más tészta.
Bónusz: csudafilmek.blogspot.com/2010/11/lankadatlan-dewey-cox-sztori.html
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.01.07. 10:59:49
Újra elolvastam Fáy szövegét.
"Ez a nagy kiszúrás. Mert a több mint kétórás filmben ezt az egy jelenetet szeretem, és most emiatt mehetek moziba újra és újra."
Ennek a csávónak titokban mégis tetszett ez a film? Elég hülyén fogalmazza meg.
A kritikával az a probléma, hogy pozitívat nagyon nehéz írni. Múltkor, mikor az az operaelőadás, amelyről írtam, tényleg nagyon tetszett, napokig gondolkodtam, hogy fogom ezt megírni.
Néhány kritikus leegyszerűsíti a dolgát - Fáy ebben is hasonlít a sokat emlegetett tanárra. Inkább eleve fanyalog mindenre, mert ott a munka - gondolkodás/ hatás hatékonysága jobb.
Nem akarunk az életrajzi filmekre rábeszélni. Nekem örök dilemma, hogy ha valamit megváltoztatnak a sztori kedvéért, akkor az még annak az embernek az élete-e. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha teljesen félreértik valaki életét.
Maradjunk abban, hogy vannak jó filmek - mint szerintük a Piaf - és kevésbé jók. Meg perszze a Sziget. :)
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.01.07. 12:48:01
Maradjunk :-) (Bár a Szigetet ezek után egyszer megnézném, csak a kíváncsiság miatt. Beírtam a Kíméletlen Kaméleon mögé a listára.)
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.01.07. 12:50:55
pontilyen 2011.01.07. 20:47:17
Kétségtelen, hogy lehúzni egy filmet (művet) mindig a könnyebbik vége a dolognak. Ezért olyan népszerű módszer. Ennek ellenpontja azonban nem "a szerzőről szóló hosszú és unalmas eszmefuttatás", hanem a mű megértése. Való igaz, ehhez elengedhetetlen például végignézni az adott filmet, elgondolkodni rajta, és fölülvizsgálni saját előítéleteinket.
Ilyen szempontból azután lényegtelenné válik, hogy tetszik-e a mű a kritikusnak, vagy sem. A kritikából nem a szubjektív tetszésnek kell kiderülnie, hanem annak, hogy végülis hát kinek való a film, mit várjunk tőle nézőként, milyen ízlést elégít ki stb.
Az életrajz műfajában ugyanúgy lehet rosszat és jót alkotni, mint más műfajokban. Nekem sem feltétlenül ez a kedvenc műfajom, mert sok csapdát rejt (például a "mit tegyünk bele?"/"mi maradjon ki?" kérdéskörben). Viszont azt nyilvánvalóan nem kell elvárni tőle, hogy hiteles képet adjon egy emberről. Az a dokumentumfilm műfaja, más szabályokkal, más elvárásokkal. Számomra a nagy kérdés inkább az szokott lenni: milyen emberképet sugároz az életrajz? miért olyat, amilyet?
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.01.08. 18:25:02