Ma délután leszólított egy középkorú férfi az utcán. A Gézengúz Óvodát kereste. Sajnos nem tudtam útba igazítani; némi habozás után elmondtam neki, hogy hol vannak a környéken óvodák, de hogy melyik éppen a "Gézengúz", arról nem tudtam közelebbi felvilágosítást adni. Pedig rémlett valahonnan ez a név. Szinte láttam magam előtt a kiírást, a táblát, kisilabizáltam a betűket... és pár másodperccel később beugrott a válasz. Már tudtam, hogy hol van a Gézengúz Óvoda. Furdal kicsit a lelkiismeret, hogy nem rohantam a férfi után, aki időközben már vagy száz métert megtehetett a másik irányba. Dehát sietnem kellett, az én utamba sem fért bele egy ekkora kitérő. Az illető bizonyára megtalálta a másik óvodát, ahol útba igazították, és negyedórás késéssel végül odaért a keresett helyre. A Gézengúz Óvodába.

Én tovább mentem utamon, de a szó megakadt a fülemben, és nem hagyott nyugodni. Tulajdonképpen mit jelent az, hogy "gézengúz"?

Gézengúz: ez valami szinonimája a bűnözőnek. Szóval valami rosszat jelent. De végtelenül ártatlanul jelent rosszat. Úgy, ahogy a "csibész", a "rosszcsont", a "mákvirág", az "anyaszomorító", az "akasztófavirág" és más efféle kifejezések. A gézengúzok iránt, akik azért rosszak, mert fölfedeznek valami vadonatúj dolgot a világban, tele vagyunk megértő, elnéző, összekacsintó szeretettel.

Hirtelen úgy kezdtem érezni magam, mint aki visszacsöppen a gyerekkorába. Igen, igen, ezt a szót talán gyerekkoromban éreztem át utoljára. Akkor éreztem ki belőle utoljára azt a kaland-ízt, számháború-ízt, különvilágbarepülünk-ízt, amely minden fiúgyermek életének sajátja. (Gézengúz csak fiú lehet. Ezt gyerekként, amikor még éreztem ezt a szót, egészen pontosan tudtam. Ma már sokkal bizonytalanabb vagyok ebben (is).)

De miféle patina is van ezen a szón! Micsoda mélységeibe süllyedt a múltnak, mennyi élet rakódott rá, hogy most így kiásva a mélyből, alig győzöm törölkedni róla az évek porát. És micsoda por ez!

A gyerekkor, a saját gyerekkor egész világa ráragadt erre a szóra. Gézengúz: mi van ebben a szóban? Meg lehet-e azt mind fogalmazni?

Fölnőni egy panellakótelepen, játszótereken, nyári délelőttökön Szünidei Matinét nézni; micsoda tömény édessége az emlékeknek! Igen, édes, napfényes, idilli, gyönyörű, csodálatos. Lemenni a játszótérre, az őszi lombok közé, elsétálni a gyerekkönyvtárba, bujócskázni, játszani, kergetőzni. Körülvéve egy korszak (a túlérett, már éppen lehullni készülő szocializmus) és egy család (sok testvér, sok nagynéni) minden idillikus, puha, simogató melegségével. Ez annyira szép, hogy egyszerűen nem tud nem fájni.

Igen, igen. Ami nagyon szép, az nem azért fáj, mert már elmúlt, és már nem szép, hanem azért, mert önmagában is fáj, mert a szépség és öröm egy bizonyos töménység fölött már fáj, nem viselhető el, érdemtelennek érezzük.

És még mindig nem értem végére a szó elemzésének. Mert a gézengúzban nem csak idill van. Van benne lázadás is. Éppen a kitörés, a kaland, a "nem érdekel a szülők világa, menjünk a vadonba, éljünk ott, verjünk sátrat, együnk erdei gombát és danolásszunk a madarakkal" életérzése lappang benne. Valami kamaszosság. Fiús regények, Verne Gyula, a kamaszok külön élete, egymással való háborúik, a gyerekkor igazi feszültségei. A túszejtés. Egymás gyötrése, kínzása. Szinte már szexuálisan is perverz fantáziák. A gézengúz szót tényleg nagyon erősen átszínezik a negatív jelentésárnyalatok. De a gyerek ezt nem negatív élményként, hanem kalandként éli át. Gézengúznak lenni: belevágni valamibe, aminek még nem ismerjük a végét. Ki tudja, talán egy vadonatúj világot fedezünk föl, egészen külön törvényekkel.

Végtelen rétegei vannak egy-egy szónak. Mert végtelen rétegei vannak az életnek. A gézengúz szó ezer estét és reggelt és délutánt és őszt és tavaszt és nyarat és álmot és érzést és félelmet és örömöt és gyönyört idéz föl. Egy ezerrétegű élet millióegy pillanatát. Mint alighanem minden szó.

Hofmannsthal verse, a Ballade des äußeren Lebens jut eszembe, melynek zárása ugyanerről a tapasztalatról beszél:

Was frommts, dergleichen viel gesehen haben?
Und dennoch sagt der viel, der "Abend" sagt,
Ein Wort, daraus Tiefsinn und Trauer rinnt

Wie schwerer Honig aus den hohlen Waben.*

Emlékek szövevényében élünk. És az is, hogy én ezt most gépelem, olvasóm pedig olvassa, olyan pillanat lesz valamikor, amelyik (valamikor teljesen máskor, egy teljesen másmilyen élethelyzetben) váratlanul föl fog idéződni, és nem győzünk majd csodálkozni, hogy miféle szédítő időutazás foglyaivá váltunk. Felnőtt kalandorokká. Sose felnövő gézengúzokká.

* Kardos László fordításában:

Mi hasznunk ennyi és megannyi képből?
S mégis sokat mond, ki azt mondja: “Este.”
Szavából mélység és gyász úgy csorog,

mint sűrű méz az öblös sejtű lépből.