Írtam egy posztot a regényéről, pár nappal később pedig, ezen a héten, láttam személyesen is. Mármint Kemény Istvánt ugye. Majdnem köszöntem is neki, hogy jó napot, író úr, vagy nem is tudom, hogyan, dehát ő engem nem ismer, azt pedig nem lehet rendesen kifejteni, hogy én önnek egy lelkes olvasója vagyok stb. Gondolom, naponta több tucat ilyen "lelkes olvasóval" fut össze egy szerző.

Bennem mégis ébredt valami babonás borzongás. Pedig annyi írót, költőt ismerek! És mégis. Mi volt ez a borzongás? Mit jelentett?

Ezt jelentette: én, ha megismerném ezt az embert személyesen, tárgyává válnék egy regényének. Igen, beleírna egy szövegébe. És ezáltal adna nekem egy másik életet. Egy életet, amelyik idegen és távoli és ismeretlen olvasók képzeletében szövődik tovább.

Tényleg babonásnak nevezhető ez a borzongás. A réges-régi, primitív társadalmakban élő emberek érezhettek valami hasonlót, amikor táltosukra pillantottak. A táltos volt az, akinek hatalma volt beszélni az égi hatalmakkal, és akinek hatalma volt áldást vagy rontást hozni az emberekre. Képzeljük el az ősi társadalmak emberének kíváncsiságát, rettegését, borzongását egy ilyen hatalom előtt! Egy rossz pillantás, és a táltos átkot hoz a fejünkre. Egy bizalomkeltő arc, és a táltos megáld minket.

Dehát nem ilyen egy író is? Szellemi hatalmánál fogva ő is ítéletet hoz a világról. Ez az ítélet pedig erős. Akit egy író rossz színben tüntet föl, az rossz színben is marad. Akit jó színben, az jó színben. Micsoda kockázatot jelent közelébe férkőzni egy szellemnek!

Persze, itt következhet a jogos közbevetés, világunk deszakralizált. Nem hiszünk abban, hogy léteznének áldó és rontó hatalmak; és pláne nem abban, hogy ezeket egyetlen ember fogná össze a markában, hogy lesújtson velük a rosszalkodókra. Abban hiszünk inkább, hogy természeti törvények vannak, melyeket a természettudományok írnak le lehetőségek szerint pontosan, és ezek a törvények irányítják életünket. Ezen törvények szerint pedig nem léteznek táltosok, csak olyan emberek, akik viszonylag jobban, és olyanok, akik viszonylag kevésbé jól ismerik az általános törvényeket. A deszakralizált világban mindenkinek joga van véleményt formálni, és minden vélemény egyformán értékes lehet, hiszen egyetlen véleményalkotó sem tart fönn titkos vagy nem is annyira titkos kapcsolatot a túlvilág hatalmaival.

És ez így is van, és igen, én is, amikor véleményt mondok, például itt, hatalmat gyakorlok, ítélek, eleveneket és holtakat. Minden vélemény szent egy szentségektől megfosztott világban.

Csakhogy, és itt jön az, hogy borzongásom mégis jogos, egy deszakralizált világban is jogos: ha minden vélemény szent is, az mégsem mondható, hogy minden vélemény egyenrangú. Vannak erősebb és gyengébb vélemények; erősebb és gyengébb ítéletek. Minél többet ismer valaki a természet törvényeiből, annál erősebb a véleménye. Minél nagyobb tudású valaki, annál keményebb az ítélete. Ki előtt? A világ, a sensus communis, a közvélemény előtt. Az úgynevezett igazság előtt. (Ha az igazság nem egy túlvilágon megragadható tárgy, pl. törvénykönyv, hanem magának a valóságnak hömpölygő működéséből elvont szabályszerűségek tárháza.)

Mindenki mondhat véleményt, de nem minden vélemény marad tartós. Nagy tudású emberek, szerzők előtt ezért érzek borzongást. Hiszen az ő véleményük tartós. És jaj annak, akire lesújtanak. És áldás annak, akit megáldanak.

Ezért nem is köszöntem az író úrnak. Nem mertem vállalni azt a kockázatot, hogy egyszer majd véleményt mondjon rólam.