Több mint egy éve nem írtam erre a blogra, szerintem már utolsó törzsolvasóim is szétszéledtek, úgy lehet venni talán, hogy az oldal szerkesztése lezárult. Magam sem néztem föl rá már emberemlékezet óta, magam is kicsit úgy vettem, hogy vége; most egyszerűen más dolgok kötnek le, az írás háttérbe szorult. Előtérbe kerül majd egyszer (talán) ismét, de jelenleg az életem egy másik fázisát éli. Kevésbé reflexív, kevésbé töprengő, kevésbé önszerkesztő fázisát.

Aztán ma éjjel három körül láttam egy olyan álmot, amelyről azonnal tudtam, hogy valamilyen módon meg kell örökítenem. És mivel legérdekesebb álmaim egy jelentős részét erre az oldalra írtam rá, az egyszerűség kedvéért most is inkább ide írok. Talán lesz majd, aki elolvassa; de ha nem, nekem akkor is fontos, hogy leírjam. Azonnal éreztem ugyanis, ahogy fölriadtam, hogy mélyen, a lélek mélyén jártam, és megtisztító, azaz katartikus élmény ért.

Hol is kezdjem? Az álom kezdete nem világos; rengeteg álomképet láttam az éjszaka, a "nagy álom" előtt és után is, ezek részben nyilván egybefolytak, mint mindig. Úgyhogy a kezdőpont kijelölése valamelyest szükségszerűen mesterséges. Kezdjük ott, hogy ülök ismerősökkel egy szobában, és beszélgetek velük. A témák vegyesek, sok minden előjön. Egy dologra emlékszem konkrétabban: egy felmérésre, amely azt vizsgálta, hogy a mai fiatalok mi iránt éreznek nosztalgiát, ha vásárolnak; mi az, ami nekik hiányzik, amit a "régi" boltokban megtaláltak. Emlékszem a csodálkozásomra, amikor a kutatás eredményére került sor. Hiszen alig változott valami az ő életükben! Bezzeg mi! Hiszen a nyolcvanas évek közértjei, abc-i mennyire  másmilyenek voltak, mint a mai Interspar, Lidl és egyéb szupermarketek! Mi, akik valóban megéltünk két korszakot, valóban nosztalgiázhatnánk! De ők?! Mit tud egy rendszerváltás után született gyerek a világ valódi változásairól?...

Hát ilyesmikről folyt a társalgás, amikor egyszer csak eszembe jutott: Úristen, nekem már kezdődik az órám! Ott volt a közelben a tanterem, és ketten már ott is voltak, játszottak egy nyelvi játékkal, amit még a múlt órára én készítettem nekik. Ez kedves volt, örültem neki. De láttam az órán, hogy már fél öt van, holott az órának fél négykor (!) kellett volna kezdődnie -- emlékeim és tudomásom szerint. De nem voltam ebben egészen biztos, ezért rákérdeztem: ugye ti is úgy emlékeztek, hogy fél ötöt beszéltünk meg? A diákok bólogattak. Szépen lassan benépesült a terem, nagyjából hét-nyolc tanuló jött meg végül.

Itt kezdődtek az igazi kényelmetlenségek. A terem ugyanis hagyományos módon volt berendezve, azaz a padok egymás mögött voltak, párhuzamosan, nem, ahogy nyelvórán szokás, körbe állítva. Már nem volt idő átrendezni a termet, meg különben is bonyolult lett volna, így maradtunk úgy, hogy a tanulók és én, a tanár, egymással szembe feszültek. Mindez nem volt jó, bizonytalanság-érzetet keltett bennem.

De azért elkezdtük az órát. A szokásos módon. Elkezdtem (természetesen németül) körbekérdezni a diákokat, hogy kivel mi történt, amióta nem láttuk egymást. Először egy idős, hatvan év körüli, nyugodt, kopaszodó urat kérdeztem. Ő már régóta nem volt órán, talán hónapok óta, úgyhogy adta magát a kérdés: hol volt? mi lett vele?

Az úr azt válaszolta, hogy azért nem jött, mert ki kellett szedni a szervezetéből két hosszú kígyót. Az egyik kígyó először a bőrén keresztül bukkant elő, kidugta a szemét, majd szépen lassan előre csúszott. A másik kígyó bele volt kapaszkodva az elöl lévőbe, gyakorlatilag sziámi ikrek voltak. Az idős bácsi már hónapok óta rosszul érezte magát, gyengélkedett, és nem értette, hogy miért. Hát kiderült: a kígyó volt az ok! Persze az egyik kígyó fele még mindig benne van a testében. Kioperálhatták volna, de (szó szerint idézem a bácsit): "még csak az kéne, hogy orvosok kése alá feküdjek, és kövessem őket a másvilágra". Úgyhogy egy fél kígyó még mindig ott mozog benne valahol a testében, ki tudja, hol, a bőre alatt.

Megdöbbenve, némán hallgattuk ezt. Én mint tanár, persze azzal voltam megbízva, hogy beszéltessem a hallgatókat, úgyhogy föltettem a kérdést a többieknek: hallottak-e már ilyenről? Egy valaki jelentkezett, hogy igen, ő már hallott olyanról, hogy állatok költöznek bele emberek testébe. Ezt aztán én elütöttem azzal, hogy való igaz, mindannyiunkban élnek állatok, különböző méretűek, ez teljesen természetes dolog.

Jött a következő tanuló, szintén egy idősebb, szintén hatvan körüli bácsi, aki, ha lehet, még nagyobb megdöbbenést váltott ki. Ő ezzel kezdte a mondandóját: "én rájöttem, hogy pedofil vagyok". És aztán mondta a betegsége latin nevét, mely a pedofília egy bizonyos harmadik típusát jelenti, és éppen elkezdte volna részletezni, hogy milyen kezelést és gyógyszereket kap, amikor az egész csoportból egyszerre kitört a szelídíthetetlen nevetés. Valóban, a nyitó mondat, egy németóra kontextusában, annyira abszurdan hangzott, hogy én magam sem tudtam hirtelen mit kezdeni a zavarral. Kitört a káosz. Mindenki máshogyan reagált a bejelentésre. Voltak, akik odamentek az idős bácsihoz, és együttérzésükről, támogatásukról biztosították. Voltak, akik gúnyolódni kezdtek rajta, és vegzálni kezdték. Én csak annyit tudtam mondani, hogy "nagy tiszteletet érdemelsz, hogy szembe mertél nézni magaddal, kevesen képesek erre".

De a hangulat kezdett egyre ellenségesebbé válni. Többen is odamentek gúnyolódni a bácsihoz, aki valami olyasmit mondott, immár sértetten, hogy "ha én ezt tudom, akkor nem hozom szóba", és menni készült. De egy fiatal motoros srác, kopasz, kigyúrt, és ördöngösen bánt a motorjával, üldözőbe vette. Üldöző verseny indult, a díszletek is egészen átalakultak. Immár egy elhagyott gyártelep parkolójához hasonlított a helyszín. Úgy éreztem, segítségére kell sietnem a bácsinak, így megfogtam egy hatalmas gumiabroncsot, és ráütöttem vele a kopasz motoros fejére. A bácsi elmenekült, de a harc ekkor kettőnk között, a motoros és énköztem kezdett kibontakozni. Fogtam egy kalapácsot, és a fejét kezdtem ütni. Ez nagyon furcsa volt, hiszen soha nem ütnék senkinek sem a fejére, hacsak az nem volna a szándékom, hogy megöljem, elpusztítsam. A motoros elvesztette az eszméletét, próbáltam folytatni az órát.

Jó néhány percre rá a már halottnak hitt motoros váratlanul ismét épségben jelent meg, és kettőzött erővel támadott rám. Dulakodás alakult ki. Én magam is megdöbbentem, mennyi erő van bennem, hiszen normális körülmények között esélyem sem lett volna a kigyúrt csávóval fölvenni a versenyt. De még mindig sikerült többször kalapáccsal a fejére vernem, és amikor ő hozta a saját szöges kalapácsát, az ütéseit kivédenem.

Ám végül győzött a túlerő, a motoros magával cipelt. Kivitt a szabadba, ahol láttam a társait, ásókkal a kezükben, és láttam egy mély gödröt, melyet nyilván a társai ástak. Összeállt bennem, hogy nekem szánják azt a gödröt; a legcsúnyább halált szánják nekem: élve akarnak eltemetni. Hirtelen eluralkodott rajtam egy rezzenésnyi rémület, főleg azért, mert megéreztem, mennyire egyedül vagyok, senkihez a világon nem fordulhatok segítségért. (Rendőrt hívjak? A rendőr is a kopasz pártján állna.) Megéreztem a végzetemet, hogy immár nincs mit tenni, a halál biztos.

És ekkor felébredtem, és félálomban, ébrenlét előtt, de már a teljes öntudatlanság után, folytattam az álmot, és valami ilyesmit mondtam a kopasz motorosnak: "ölj csak meg nyugodtan, hősként fogok meghalni, és nincs nagyszerűbb, mint amikor valaki hősként hal meg, mert védelmébe vette egy igazságtalanul megtámadott embertársát".

Ám ez az utolsó mondat már billegett, nem voltam biztos benne, hogy megvan bennem ez a halált megvető bátorság és erő; és hogy nem volt-e mégis erősebb a méltatlan haláltól való félelem.

Maga az egész álom azonban -- úgy éreztem -- megtisztított. Más ember voltam, máshogyan aludtam tovább, és máshogyan éltem meg aztán a következő, egyébként szintén elég megdöbbentő álomképeket, amikor a föld alatt metróztam barátokkal, és próbáltam föl-le lépegetni, száguldani a lépcsőkön, egészen különös fényeket és hangulatokat átélve.