Elnézést kérek legkitartóbb olvasóimtól a többnapos távolmaradás miatt. Kicsit fölgyűltek a teendők és olvasnivalók az utóbbi napokban, és nem jutott idő a blogolásra. Többek közt Frazer Aranyágát kellett elolvasnom, ami apró sűrű betűkkel vagy ötszáz oldal, aztán Freudtól a Totem és tabut, szóval, el voltam látva szóval, vagyis vagyok is, mert az ellátás soha nem egyszeri K.O., mindig szívósan élő baj-ellátás.

Arra gondoltam, hogy leírom most már a véleményem erről a Freud nevű bécsi orvosról, úgy, ahogy sehol nem írhatnám le. Mert a leírás, a megírás mindig korlátokhoz kötött. Persze itt is. Az "ahogy sehol nem" ettől még igaz. Igaz, ez mindig igaz. (De hát ki tagadta?)

Egy analógia jutott eszembe, talán használható. Volt ugyanis Freudnak a századfordulón egy többé-kevésbé kortársa, igaz, néhány ezer kilométerrel arrébb, aki ugyancsak úgy gondolta, hogy valamit ebben a mi világunkban iszonyatosan félreértenek, és aki ugyancsak alkotott egy elméletet, amelyet aztán sokan ugyancsak vallásos tisztelettel követtek. Ez a valaki Tolsztoj volt. Na most, nekem meg most az jut eszembe, hogy Freud meg Tolsztoj között van egy sajátos párhuzam, amely viszont nem elméleteik tartalmában, hanem hatásában keresendő; és akkor én most ezzel igyekszem megmagyarázni, hogy mi nekem Freud (és Tolsztoj).

Elméleteik ugyanis egyre nevetségesebbnek tűnnek. A kasztrációs félelem, Oidipusz-komplexus, apagyilkosság, elfojtás, projekció visszatérő kliséi -- miután megismerte őket az ember, és túljutott azon az ámulaton, amelyet ezeknek a kombinációknak az átgondolása kelt -- már fárasztóak, és annál inkább azok, minél komolyabban veszi őket valaki. Ez Freudnak a vallásos mozzanata. Mint Tolsztojnak a tolsztojánus zagyvaságai. Önmagukban iszonyúan logikusak, de igazából teljesen értelmetlenek, az élet szempontjából teljességgel hasznavehetetlenek.

Csakhogy Freud sokkal több, mint a freudizmus. És itt nem arról beszélek, hogy az én freudizmusom sokkal több, mint mások freudizmusa. Mások freudizmusa pontosan úgy tartalmazza Freudot, ahogy az enyém. Hiszen ez egy látásmód. A világnak egy merőben új dimenziója.

A világ leleplezése.

Aki olvasta (és értette) Freudot, az mindent kettőzve lát. Nagyon jól zudja, hogy a jóság egyben gonoszság is, a gonoszság jóság, az öröm depresszió, a depresszió öröm is, a neurózis egészség és az egészség neurózis és így tovább. Aki olvasta már Freudot, azonnal fölismeri azt, aki még nem olvasta.

De ugyanez Tolsztojra is áll. Ő is kettőslátást okoz. Csak tőle minden valamiféle súlyt kap, megnehezedik, elmélyül. Vagyis itt is is. Miközben könnyű, nehéz is lesz. Az emberi szavakra súly kerül. Mondhatjuk, hogy a morálé, de ez így nem igaz. Moralizálni Tolsztoj nélkül is lehet. Az amoralitásban morált látni (és viszont), csak általa.

Megfigyeltük-e már, hogy Tolsztoj és Freud igazi "követői", azaz értői éppen nem (vagy nem éppen) a freudisták, illetve tolsztojánusok köréből kerülnek ki? Hogy amikor valaki azzal jön, hogy így gyerekkori trauma, úgy anyakomplexus, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy nem legyintette meg őt a dolog radikalitása? Az igazi értők tőlük függetlenül, tőlük távol gondolkodnak, írnak, beszélnek. Tolsztoj igazi értői Thomas Mann, Gabriel García Márquez, Albert Camus és a többiek, a XX. század legnagyobb írói, akiket a legdurvább belemagyarázás sem vádolhatna meg tolsztojánizmussal. Freud igazi értői pedig Foucault, Derrida vagy a költészet olyan kóbor lovagjai, mint József Attila.

A szerelembe, mondják,
belehal, aki él,
de úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

Ebben a (nem-freudista) négy sorban az egész Freud benne van.

Most persze fellengzek. Hogy lenne benne négy sorban tízezer oldal? Dehát még mindig nem értitek? Az egész Freud ez a kettőslátás.

Kertész Imre írja, hogy ő a filozófusokat nem a rendszerük, hanem a mellékmondataik miatt olvassa. Szerintem ezzel mindnyájan így vagyunk. A Totem és tabuban Freud nagyon finoman pedzegeti, hogy a névmágia belőlünk, civilizált emberekből sem halt ki egészen, hiszen ki ne gondolt volna már arra, hogy a saját neve jelent valamit. Na ja. De a részéről ez csak egy pici kis kacsintás volt. Dehogyis gondolt ő a saját nevére.