A boldogságról beszélgettek ma (azaz most már tegnap) a "Lehet más a politika?" című rendezvénysorozat meghívott vendégei. Nem tudom, van-e mit írnom e témáról. Csak azt tudom, hogy kell. Nemcsak azért, mert Tulip nevű kedves kommentelőm javaslatot tett rá, de azért is, mert a boldogság valahogy természeténél fogva arra vár, hogy kimondják. Hogy hirdessék és világgá kürtöljék. A boldogság nyughatatlan jószág.

A gond nem is a kell-lel, hanem a hogyan-nal van. Mert Istenhez hasonlóan ez is egy "rendkívül diffúz és bonyolult" fogalom, és az ember könnyen beleesik a semmitmondás, a közhelyesség vagy a hiteltelenség csapdáiba. A boldogságról a legnehezebb beszélni. (Hozzáteszem: ez az oka, hogy nem szoktak róla. Már megint, ugye, a lustaság.)

Belátom korlátaimat. A mai (azaz tegnapi) rendezvényen, ahol kimondhatom, hogy határozottan boldognak éreztem magam, rendkívül sok okosság, helyesebben: bölcsesség elhangzott Lao Ce-ről, a plázákról, az autók helyett fákat igénylő emberekről, Dosztojevszkijről, a mesékről és az aranykorról, a tyúkgyárakról és az Erzsébet téri Gödörről, és persze egyik gondolatfutam sem hagyott engem hidegen. Minderről összefoglalóan vagy összefogottan írnom dőreség volna. Arról írok inkább, hevenyészetten és röviden, amiről közben gondolkodni kezdtem, aztán amiről a buszon hazafelé folytattam a gondolkodást, azaz arról, hogy mi nekem a boldogság.

Na most, arra jutottam, hogy háromféle boldog állapotot tudok elkülöníteni. Az örömöt, a derűt, valamint a boldogságot. A három valahogy lényegileg különbözik egymástól.

Az öröm jellemzője, hogy pillanatnyi, intenzív, felületes és önző. Példa: a ma (illetve tegnap) éjszakai spanyol focimeccs, az el clásico, a Real Madrid-Barcelona. A Real nyert 4-1-re, és nekem, aki elvileg Barca-drukker, sírnom kellett volna, ehelyett örültem, mert ez egy jó meccs volt. Szép gólok, remek támadások, ügyes villanások. Öröm volt nézni. Az örömnek nincsenek szociális vonatkozásai, az öröm csak nekem szól, az öröm az enyém. Még akkor is, ha megosztódik.

Nem úgy a derű. A derű voltaképpen nem más, mint a viszonyom egy közösséghez. A derű tartós állapot, szívós és mély. Derűt érzek olyankor, amikor úgy érzem: befogad egy közösség. Ez a közösség természetesen lehet virtuális is. Ha valakinek például "megy a munka", és visszaigazolják, amit csinál, akkor derű tölti el. De ugyanígy, az emberek tágabb közösségére értve: derűsen az él, aki jól érzi magát a világban. Még akkor is, amikor éppen egyedül van. Érzi a felhajtóerőt.

A boldogság egyik érzéshez sem hasonlít. Mindenekelőtt: nincsen ideje. Olyan, mintha átkerülnénk egy tökéletesen másik világba. A boldogságnak nincsen etikája sem. Teljesen személytelen, nem is rólunk szól. Beszélni róla pont olyan lehetetlen, mint Istenről. Az evangéliumok egyik legszebb és legmélyebb mondata így ad róla számot: Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent. Ennél több aligha mondható róla.

És akkor itt vagyunk, hogy mégis fecsegtem. A boldog ember fecseg. Vagyis: a derűs ember fecseg. Ma (azaz tegnap) derűs voltam. A kurzivált (= dőlt betűs) szavakat pedig kéretik kezelni fenntartással.