Gondolok néha arra, hogy az embernek (minden embernek) voltaképpen két élete van: egy nappali, éber, illetve egy éjszakai, amikor álmodik. Mintha két különböző világban élnénk, és hogy nem zavarjuk össze őket, annak egyetlen oka, hogy az egyik életünkben a másikat rendre elfelejtjük. Amire emlékszünk, az nem ugyanaz, mint amit átéltünk.

Azért bocsátom ezt előre, mert tudom, hogy nem sikerül pontosan visszaidézni azt az álmomat, melyet ma éjszaka éltem át. Az álmoknak sajátos logikájuk van. A helyszínek, szereplők és idősíkok ugyanazon álom közben minden gond nélkül kicserélődhetnek, a történetek egymásba gabalyodnak, nincsen éles kontúrjuk, és még szép, hogy elfelejtjük őket. Amit tehát most leírok, az nem maga az álom lesz, csak az, amennyit még meg tudtam menteni belőle a nappali világra.

Azt hiszem, az egész egy autóban kezdődött. Többször is lefulladtunk, nem bírtunk továbbmenni valamilyen motorhiba miatt. Végül megálltunk, és gyalog kellett folytatni az utunkat. Egy puszta közepén voltunk, de valamiért biztos voltam benne, hogy Magyarországon. Nagyjából egy Debrecen-Budapest távolságot kellett megtennünk gyalog, azaz hosszú vándorlás várt ránk. De élveztük. Hogy kik? Nem tudom, néha ketten voltunk, néha hárman, volt köztünk lány és fiú is. Megszállt minket a szabadság mámora. Egyszercsak megjelent az égen egy egészen különleges tünemény. Egy hosszú-hosszú csík; hátborzongató volt. Megtudtuk (illetve: tudtuk?), hogy sáskajárás van, és hogy a sáskák mindent letarolnak. Különös módon ezt is valahogy szépnek láttuk, nem izgatott minket, viccelődtünk egymással. Közben persze élveztük a kockázatot, mi lesz velünk, ha bemegyünk a sáskák közé. Minket is megkopasztanak? Így vándoroltunk a pusztában, lelkesen, reménytelten és gondtalanul. Ám az út végén valami váratlan történt. Valami olyan iszonyúság, hogy föl kellett ébrednem. [Igazából ez az oka, hogy erre az álmomra kivételesen emlékszem.] Az egyik társam fogta magát, és elhagyott. Az utolsó pár kilométert egyedül kellett megtennem. Miért volt ez olyannyira iszonyatos, hogy azt megfogalmazni sem bírom? Nem ért semmiféle konkrét hátrány a társ távozásából. De maga a tett volt megemészthetetlen. Sajnos nincs rá megfelelő szó. Az "árulás" nem fejezi ki. Az "árulás" általában valamilyen konkrét haszon érdekében történik; itt nem erről volt szó. Egész egyszerűen azt kellett megtudnom, hogy a társam nincs velem, illetve hogy (éppen ezért) nem is társam. Mintha egy emberről kiderülne, hogy robot. Nem tudom, érthető-e az iszonyat, amelyre fölébredtem.

És íme, mindmostanig itt élek, akként amaz éjszaka kivé tett... hogy Adyt idézzem. Szóval, gondolkodom, hogy mi volt ez. És nagyjából értem is. Amivel, persze, csak az itteni világ törvényei szerint megyek valamire, az álom saját törvényeit nem törlöm el.