Világéletemben érdekelt Norvégia. Azt hiszem, onnan datálódik ez az érdeklődés (azaz a világéletem), hogy gyerekkoromban (is) nagyon kedveltem a térképeket, és megtetszett ennek az országnak az egészen különleges formája. Csupa girbe-gurba kanyargás, csipkézett országhatár a tengerparton, nincs is még egy ilyen.

Aztán láttam egy filmsorozatot is, amely a norvég fjordokon játszódott. A bátyáimon kívül eddig mindössze egyetlen embert találtam, aki emlékezett erre a sorozatra, az egyik barátosnémat, akire, mint megtudtam, rendkívül hasonló hatással volt, mint énrám. Nem ment ki a fejünkből. Egyébként Örvény volt a címe, és egy elmebeteg nőről szólt, aki az egyik fjord mellett lakott egy elhagyott házban, egy elhagyott szobába zárkózva. Félelmetes volt. Legalábbis nekünk akkor. Mert persze megbeszéltük aztán a barátnőmmel, hogy ha ma látnánk ugyanezt a filmet, valószínűleg röhögnénk magunkon, hogy tudtunk mi félni ettől. Dehát a gyerek az gyerek, és nem véletlenül vannak kitéve azok a színes karikák a képernyő aljára. Ja, ez a barátnőm elvégezte a norvég szakot, és több ízben is járt kint Norvégiában.

És olyanokat mondott az országról, amik egy kissé azért meglepőek voltak. Nem az az édenkert Skandinávia (sem), amelynek elképzeljük. Az emberek ugyan elképesztően gazdagok, és hetente csak háromszor járnak be dolgozni; de az egész helyben van valami hihetetlenül nyomasztó. Már eleve a rengeteg eső és a sötétség. Aztán az emberek is igen-igen furcsák. Az idegenekkel kifejezetten barátságtalanok, magukba húzódók, mogorvák. Munkát szerezni egy idegennek a lehetetlen megkísértése, letelepedni szintén. Aki bekerül a szociális hálóba, arról az állam őrült gazdagon gondoskodik, de aki nem (és nagyon sok a menekült!), annak irány az utca. És az utcán furcsa dolgok történnek. A barátnőm egyik ismerőse nyakára kést szegeztek. A város főterén, a Nemzeti Színház mellett a hajléktalanok fényes nappal (!) lövik be magukat. Amiben, ugyebár, az a legfurcsább, hogy ezek szerint a hajléktalanok is hihetetlenül gazdagok, hiszen futja nekik injekcióstűre.

És a norvég társadalom egyébként is tele van bizarrnál bizarrabb jelenségekkel. Talán a legbizarrabb és legundorítóbb a szexrabszolgatartás. A felnőtt férfiak menekült nőket vásárolnak maguknak, hogy szexuális szolgáltatásokban részesítsék őket. Alig hittem el.

Ha nem is mind ez a válságjelenség, sok közülük mindenesetre megjelenik abban a csodálatosan szép filmben, amelyet a hétvégén láttam (na hol?) a Duna TV-n. A címe: Hawaii, Oslo. Vannak itt utcagyerekek, őrültek, öngyilkosjelöltek, kleptomániásak, rablók, bizarr és érthetetlen figurák. A norvég társadalom egy egészen különös fénytörésben. De talán nem is ezért rázott meg ez a film oly nagyon. Hanem?

Ebben a hihetetlenül gazdag képvilágú filmben senki sem viselkedik "normálisan". Egyszerűen érthetetlen, hogy miket művelnek. Mintha mindenki megkergült volna. Mintha egy Dosztojevszkij-regényt áttettek volna Skandináviába. Egy házaspárnak például születik egy gyereke. Kiderül róla, hogy súlyos szívbeteg, és hogy pár napon belül meghal. Mit csinál erre az apa? Nekiáll fölkutatni egy akármilyen klinikát, ahol végeztek már ilyen műtétet, és dacolva azzal, hogy egész vagyona rámegy, dacolva minden emberi és isteni törvénnyel, elindul megkeresni a 900.000 koronát, amelybe a (ki tudja, hogy sikeres vagy sikertelen) műtét kerülne. Érthetetlen őrület. És mindenki ilyen.

És mégis, a film képes arra a nagyon ritka bravúrra, hogy ezt az őrületet mindvégig hitelesen jelenítse meg. Egy percig sem fordul meg a néző fejében, hogy ennek nem így kellene lennie. Egy másik világba kerülünk át, ahol nem érvényesek itteni létünk szabályai. És a film képes arra, hogy átvigyen.

A kusza cselekmény ugyanis tart valahová, mégpedig Hawaii felé. Amikor az egyik őrült (aki mellesleg egész életében egy talán soha nem látott nőt keres) megkérdezi a bátyját (aki meg egy közönséges, de nagyon nem közönséges bűnöző), hogy mi az a Hawaii, azt a választ kapja: egy sziget a Csendes-óceán közepén. Valójában azonban Hawaii egy oslói kávéház. Egy hely, ahol talán lehet beszélni, ahol talán ki lehet mondani azt a szót, amelyet az emberek képtelenek kimondani.

Szép lassan a film roppant sötét (de metszően sötét) képvilága ellenére is kivilágosodik, hogy ezek a bizarr lények valójában emberebb emberek, mint amilyeneket mi megszoktunk. Ők az igazi emberek, ilyen az ember, amikor valójában ember.

Madártávlati képpel zárul a film, egy helikopterről nézhetjük Oslo belvárosának térképét. De mintha nemcsak azt, de az egész létezésünket látnánk madártávlatból. Egy időre muszáj elhalkulni, aztán jön a zene és a stáblista.