A mottó azért mottó, mert nem magyarázzuk. Mert önmagában sűrűbb, mint bármilyen magyarázat. Sűrűbb, azaz többet elmond. Többet ér, mint bármilyen magyarázat.

Ugyanakkor a mottó azért is mottó, mert magyarázzuk. Mert egyetlen magyarázat sem tudja kimeríteni, pont azért, mert többet elmond, mint bármelyik magyarázat. A magyarázattal a mottó nem veszít értékéből.

Ismét szóba került a kommentek között (mea culpa: én hoztam szóba...) e blog mottója. Hogy felvilágosodás-ellenes? Hogy vallásellenes? Hogy konzervativizmus-ellenes? Egyáltalán, miért pont ez a mottóm? Úgy érzem, magyarázkodnom kell. De úgy érzem, ez nem baj. Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. A lényeget úgyse tudja meg(s)érteni semmilyen okoskodás.

Vegyünk példának néhány nagyon híres és mélyértelmű mottót a világirodalomból.

Enyém a bosszúállás, és én megfizetek.

Ez a Biblia-idézet az Anna Karenina mottója. Mit mond ki? Azt, hogy a bűn, jelesül Anna bűne, hogy házasságot tört, önmagában hordja büntetését, méghozzá azzal, hogy Annának tönkremegy az élete. Nem kell földi igazságszolgáltatás, mert az ég úgyis igazságot szolgáltat.
De a mottó ennél mélyértelműbb. Nem csak Annát bünteti meg az élet (az ég). Az élet mindenkit megbüntet; Karenint is, aki nem szerette Annát; Vronszkijt is, aki nem szerette Annát eléggé; Arkagyij Sztyepanovicsot is; Levint is; és az egész hatalmas regényfolyam összes jeles és jeltelen szereplőjét. Az ember, aki saját szenvedélyei között vergődik, nem is sejti, hogy nem uralja a világot, nem ura az életének. Az Anna Karenina mottója mint valami súlyos isteni dörgedelem az egész művet azonnal a fenség dimenziójába emeli. És ahogy elindul a játék azzal a nem kevésbé híres mondattal, mely szerint "A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz; minden boldogtalan család a maga módján az.", ki sem zuhanunk többé a fenség dimenziójából.

Bizony mondom néktek: amíg a földbe esett gabonamag el nem hal, egymaga marad, ám ha elhal, sok gyümölcsöt terem.

Megint egy Biblia-idézet. Ez a mottója A Karamazov testvéreknek. Talányos, nagyon talányos idézet, hiszen a regényben szó sem esik gabonamagokról. Ám mégis érthető; a mottó azonal belevilágít a regény eszmei centrumába, abba a problémagócba, hogy voltaképpen hogyan létezzünk. Ha létünk minden pillanata az önkéntelen alázat jegyében telik, és nem saját karrierünk, becsvágyunk, önzésünk épülését szolgálja, az élet láthatatlanul is megsokasodik körülöttünk. Iván kontra Aljosa. Iván, aki nem akarja, hogy az élete elhaljon; Aljosa pedig, aki mindent elfogad. Két édestestvér. A mottó azonnal megüti a regény alaprezgésszámát, és a feszültség (a valójában feloldhatatlan feszültség) végig a lapokon kísért. (Olyannyira, hogy ha nem figyelünk, már a lapok is megráznak minket elektromos töltéseikkel.)

Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.

A harmadik példa Nádas Péter: Párhuzamos történetek című műve; szubjektív ítéletem szerint az utóbbi ötven év leghatalmasabb magyar regénye. A mottója Parmenidésztől van, és ugyancsak talányos. A regény egymás mellé sorjáztat négy-öt nagyobb (és sok-sok kisebb) történetet, amelyeknek látszólag semmi közük nincsen egymáshoz, valójában azonban láthatatlan szálakkal egybefonódnak. A "minden mindennel összefügg" érzését csak a láthatatlan sejtéseink tartják fönn. Meg a mottó. Amely nem a szövegre, hanem a sejtéseinkre reagál. Összefügg minden, de nem tudjuk, hogy hogyan. Talán csak a szépérzetünk termi meg a gondolatot, hogy életünk millió felé ágazó szála valahol, legalább ott, ahonnan millió felé ágazik, összekapcsolódik. És ezt a szépérzetet provokálja a szöveg már a legelső oldalától, legelső szavától, legelső történetétől. Miközben lehet, hogy maga a mottó is téved, és életünk millió szála valójában párhuzamosan halad egymás mellett. Ebben a mottóban az a legzseniálisabb, hogy maga is tévedhet a regényt illetően; maga is talán csak egy párhuzamos értelmezés a millió közül.

És akkor Nietzsche:

Az ember bármilyen messze jut is ismereteivel, akármennyire is objektíven ítéli meg önmagát, végül egyebet nem nyer az egészből, csupán tulajdon életrajzát.

Azaz? Azaz én törekedni fogok minden sorommal és mondatommal a kíméletlen igazságra. Nem kötök kompromisszumot, azt adom, amit tudok. És akkor objektív ítéletet alkothatok mindenről és mindenkiről, ami és aki körülvesz. Beérek. Megismerem a világot, minden zugát és rejtekét.
Mit érek vele? Semmit. Csak azt, amit eddig is tudtam, vagyis hogy élek. A tévedéstől és butaságtól, a hülyeségtől és ostobaságtól semmi sem fog megvédeni. Sem a tudás, sem a tájékozódás, sem a kételkedés, sem a hit, sem az akaraterő.

Tehát ez egy beletörődő és nihilista mondat? Nem. Ez a mondat azt mondja, hogy az ismereteinkkel igenis messze lehet jutni, önmagunkat igenis lehetséges objektíven megítélni. Nem ezek a lehetetlen dolgok. Nem az objektivitás vagy az ismeret lehetetlen. Hanem többet adni, mint amik vagyunk, kilépni a létünkből.

És akkor egy megjegyzés mindehhez. Az idézet Nietzschének az Emberi, túlságosan is emberi című könyvéből való. A mondat egy külön kis aforizma. Nietzsche az aforizmáinak címeket is adott. Ennek az idézett mondatnak például a következőt: Az élet mint az élet gyümölcse?

Igen, így kérdőjellel.