Mindig minden sora meghatott. Fogalmam sem volt (és most sincs), hogy hogyan csinálja. De a leginkább mégiscsak az lepett (és lep) meg, hogy az élvezetben, melyet adott, nem osztozhattam senkivel. Úgy tapasztaltam, hogy Arany Jánost senki sem ért(ékel)i igazán.

A technokraták eleve az egész költészetet értelmetlennek tartják. Az, hogy ők nem tudnak mit kezdeni Arannyal, csöppet sem meglepő. A bölcsészek értetlensége annál inkább. Még a legkvalifikáltabb, legérzékenyebb bölcsészek is szívesebben olvasnak darabolós pornót (vö. Amerikai Psycho), mint Arany-balladákat. Miért? Szerintem azért, mert felszínesek, érzéketlenek, távol vannak a nyelvtől, nincs bennük alázat.

Így volt ez már korábban is. Aranyt csak nagyon kevesen méltatták érdemeinek megfelelően. Kosztolányi volt az egyik (sőt, bátran mondhatom: a) legkitartóbb méltatója. Ő (szerintem nagyon pontosan) így írt Arany Jánosról:

Soha nem találkoztam még költővel, aki a nyelvvel ily csodát művelt volna. Nála nyelv és érzés, eszköz és cél, szándék és kifejezés döbbenetesen egy. Valahányszor egy szót használ, az más színt, árnyalatot kap, mint a közbeszédben, valami varázst, mely addig nem volt benne, erőt vagy bájat, zengést vagy selypítést, vagyis eltolja a költői-képzetes sík felé s ez az a boszorkányság, mely minden irodalmi alkotás mélységes lényege, titkos mivolta. Ő maga a magyar nyelv.

Vajon mit jelent az, hogy "nyelv és érzés" "döbbentesen egy"? Szerintem azt, hogy a szavainkban (a saját szavainkban) általában nem vagyunk egészen benne. Nem vesszük őket teljesen komolyan. Hányszor kimondjuk egy nap, hogy "köszönöm"; de vajon hányszor értjük egészen szó szerint? A hétköznapi nyelvhasználatunk nem olyan (nem jut eszembe jobb szó) intenzív, mint a költői nyelv. Nem az a célunk, hogy a legtalálóbb kifejezést találjuk meg, hanem az, hogy megértessük magunkat. Egyfajta nyelvi lustaság ez. Miért mondanánk valamire, hogy karmazsinvörös, ha a piros is megteszi? Arany nyelve hihetetlenül intenzív. Ő nemcsak azt mondja meg, hogy az adott tárgy karmazsinvörös-e, hanem egyéb szempontokból is körülhatárolja, megmondja a pontos illatát, megmondja, hogy hogyan mozog, minden részletét megeleveníti, úgy, hogy végül a tárgy valósággal életre kel. Azt hiszem, ezt nevezi Kosztolányi "boszorkányságnak".

Tehát Arany lényege valamiféle "realizmus"? Szerintem nem. Nem akarok belemenni abba, hogy az irodalomtudományos vizsgálódások hogyan leplezték le a realizmus-koncepció illuzórikus voltát; hogyan jöttünk rá, hogy az irodalom nem egy nyelven kívül létező világot "ábrázol", hanem egy csak a nyelvben létező világot "teremt meg". Mondok inkább egy példát, hogy Arany János miért nem "realista" költő.

Ágnes asszony a bírái előtt nem (sem) hajlandó fölfogni, hogy mi történt, hogyan halt meg a férje, és miért lett véres a lepedője. Ismerjük ennek a jelenségnek a pszichológiai magyarázatát: az én (ego) képtelen volna elviselni a valóságot, ezért lesüllyeszti azt a tudattalanba. A tudat számára így maga a tett (a gyilkosság) nem is létezik.

Nyilvánvaló, hogy az Ágnes asszony nem azért érdekes, mert a freudi pszichológia egyik esettanulmánya lehetne. (Bár sok irodalmár komolyan így gondolja.)

Az érdekesség benne a nyelvi gazdagság. Ágnes asszony a következőket mondja:

"Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!"

Fülemben van már egy pár napja ez az utolsó, negyedik sor. "Hová kéne akkor lennem" -- mondunk mi ilyet? Bár ismerjük és értjük a kifejezést, valójában sohasem használjuk. Sőt, elképzelhető, hogy talán még nem is hallottuk élő embertől. De vajon akkor honnan ismerjük? Egyáltalán, mit jelent? Olyan kifejezés ez, amelyet Arany valahonnan nagyon mélyről bányászott elő. Azt hiszem, ez az a sor, amely mindnyájunkban megpendít egy húrt, amely már régóta semmire sem rezonált. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a gyerekkorunkat idézi föl. Nem hiszem, hogy gyerekkoromban hallottam volna ezt a kifejezést, bár (valamilyen csoda folytán) nyilván már akkor is ismertem. Ez a sor még messzebbre megy vissza, abba az időbe, amikor még nem is éltünk, sőt a szüleink és nagyszüleink sem éltek, sőt talán Ágnes asszony sem élt.

Ez a sor olyan mélyről fakad, hogy a bírák is egy pillanatra elvesztik társadalmi szerepüket, és azzá a lénnyé változnak át, aki mindenki volt, mielőtt emberi szerepeit fölvette volna. Előttük van egy nő, aki már nem nő, hanem túl van azon. Mindenki érzi, hogy nem lehet (és nem is szabad) visszarángatni őt a mi valóságunk keretei közé. Egyetlen sor ("Hová kéne akkor lennem!") a bizonyíték. Számomra legalábbis erősebb bizonyíték, mint az, amit Ágnes asszony előtte mond; mert az lehetne hazugság is. Egy ilyen mélyről föltörő, egészen hétköznapiatlan, "népnyelvi" mondat nem lehet hazugság.

Nagyon érdekes, hogyan jut el Ágnes asszony monológja a "Méltóságos nagy uraim!"-tól (amely még a társadalmi helyzet és rend világos ismeretéről árulkodik) eddig a besorolhatatlan és értelmezhetetlen kifejezésig, mely minden logikát tönkrezúz. Mert ez a "Hová kéne akkor lennem!" amellett, hogy (mondjuk így) "népnyelvi", még teljesen logikátlan is. Miért származna valakinek bármi baja abból, hogy nem tud kimosni egy lepedőt? Ágnes asszony ezzel a fél mondattal elárulja magát.

És akkor itt jön az, amit Kosztolányi mond: érzés és nyelv egybeesése. Pont akkor vált ugyanis a mondat népnyelvibe, amikor Ágnes már nem tudja kontrollálni a szövegét. Az őrületet a nyelv hozza létre, nem egy külső, objektív leírás. Persze ez önmagában még nem egyedi. Egyedivé az teszi, hogy mindez rendkívül kifinomult módon történik. A népnyelvi részlet törésmentesen illeszkedik a monológba. Hihetetlen finomsággal van előkészítve az őrület félmondata. Elég a helyhatározókra gondolni: otthon-itt-ott-hová. A sorban benne van, hogy már nincsen "otthon". Az "itt" lét nem lehetséges. A "hová" marad meg. (A sor összes szavát ugyanígy előre elkészíti a nyolcsoros monológ; bárki ellenőrizheti!)

Egyetlen tökéletes sor a több tízezerből, amit Arany megácsolt; de a többi tíz- és tízezer is ilyen. Az Ágnes asszony messze nem a legjobb balladája (és még messzebb nem a legjobb műve) Aranynak, elhihetjük. És még így is kincsesbánya. Nem lehet kimeríteni, nem lehet eléggé méltatni.