Eddig mindig csak olyan filmekről írtam ide, amelyek tetszettek. Ez nem is csoda, tekintettel arra, hogy ha egy film nem tetszik, akkor meg se nézem. Akkor öt másodperc (vagy öt perc) után elkapcsolok.

Az, hogy egy film jó-e vagy sem, ugyanúgy kiderül pár jelenetből, mint egy regény minősége pár mondatból. Az igénytelenség pillanatok alatt kiviláglik.

Mint tegnap éjjel, amikor kapcsolgatás közben belenéztem egy amerikai-francia thrillerbe, de öt perc után undorodva kapcsoltam el róla.

Az RTL Klubon adták, Magyarország egyik legnépszerűbb tévécsatornáján. Az volt a címe, hogy Zsákutca. Egy család eltéved éjszaka egy erdőben, ahol aztán minden adva van, hogy olcsó borzongást kelthessünk a gyanútlan nézőben: titokzatos, fehér ruhás nő halott csecsemővel, elhagyott vadászkunyhó, váratlanul felbukkanó autó, rejtelmes hangok, eltűnő szereplő stb. Minek is folytassam? A film összezsúfolja az összes közhelyt, amely egy thrillerhez kell. Félreértés ne essék: ettől még lehetne jó.

Hogy miért nem az? Azért, mert a rendezőben szemlátomást nem működött semmiféle-fajta humorérzék. Az az érzék tehát, amely az egymásra hányt motívumokból művészetet teremt. Mondok egy példát, hogy plasztikussá tegyem ezt az állítást.

Amikor az autó megáll az erdei kunyhó előtt, kiszállnak és szétszélednek az utasai. Az egyik kamasz fiú például keres magának egy védett zugot az erdőben, előveszi és egy fához szögezi egy meztelen nő képét, öngyújtóval megvilágítja, és onanizálni kezd. Elképzelem, hogy a rendező ezt a jelenetet rendkívül humorosnak szánta. Holott egyáltalán nem az. Néhány félig-meddig ivarérett tizenkét-tizenhárom-tizennégy éves kamaszfiún kívül nem is tudok elképzelni embert, aki ezen a jeleneten nevetni tudna. Miért? Azért, mert humoros csak az lehet, ami életszerű. A humor lényege mindig az, hogy a valóságból indul ki, és azt torzítja (túlozza, rajzolja) el. Ennek a fönti jelenetnek a csírája nem a valóság, hanem egy rendezői dolgozószoba.

De mondok egy másik példát. Az érdeklődés csigázása. A film szereplői ránéznek valamire, de a nézők még nem tudhatják, hogy mi az. Na most, elvileg ezzel a módszerrel kétféle hatást lehet elérni: vagy izgalomba jön a néző, hogy "úristen, vajon mi lehet ott?"; vagy röhög az egészen, hogy "hihi, ezek de jól be vannak tojva a semmin". A rendezőnek sikerül az a bravúr, hogy egyik hatást sem tudja kiváltani. (Belőlem legalábbis semmiképp.) Mivel a film túl van zsúfolva az öncélú borzongatás jeleneteivel, félni nem tudok. De nevetni sem tudok, mert a rendezőnek nincsen humorérzéke, nem tud játszani az apróságokkal, a részletekkel, nem tudja komikussá tenni a jelenetet. A néző érzése tehát (vagyis az enyém) az undor és a szánalom. Meg az ijedtség, hogy "te jó ég, miféle ember lehet az, akinek egy ilyen film tetszik?"

És miféle ország, ahol az RTL Klub a legnépszerűbb tévécsatornák egyike. Undorodva kapcsoltam el. Ennél a filmnél még a ketrecharc is nagyobb szellemi élmény. A US Openről nem is beszélve.

Most valaki majd azt gondolja: nem csak művészfilmek vannak a világon. Sznobság az ilyen kommerszebb termékek fölött így ítélkezni. A válaszom: de! A film művészet. Műfaji különbségek természetesen vannak, ki tagadná. De ahogy Weöres Sándor gyerekverseiről egy pillanat alatt megállapítható, hogy remekművek (pedig csak gyerekversek...), úgy erről a filmről is öt perc alatt megmondom, hogy kommersz szemét. Semmit sem ad hozzá a létezéshez.