Be kell vallanom, hosszú időn át rettenetesen utáltam az úgynevezett szmájlikat. Tudjátok, azokat a kis mellékjeleket, melyeket az állítólagos "érzelmek" kifejezésére biggyesztenek fórumokon, blogkommentekben, sőt magánlevelekben is (!) mondataik mögé a társalkodók.

Miért utáltam őket? Erre egyszerű válaszolni. (Arra lesz majd nehezebb, hogy hová tűnt az utálatom.)

Azért utáltam őket, mert mindig is a mondat (le)írójának szegénységi bizonyítványát láttam bennük. Ha valaki nem képes mondatába rejteni, sűríteni mindazt az érzelmet, amit kifejezni szándékozik, akkor régen elveszett az a fejszéje, melynek nyelét holmi mosoly-jelekkel próbálja (szánalmas módon) mentegetni.

Aki nem tud írni, az ezt a hiányoságot szmájlikkal próbálja (eredménytelenül) elleplezni. Véltem egykor. De ma már nem így gondolom.

Hogy miért nem így gondolom, arra álljon itt egy történet.

Amikor Jénában voltam ösztöndíjas, a szép tágas kollégiumi lakásban négyen laktunk. Egy japán lány, két német hallgató (egy fiú és egy lány), illetve én. A német lány (nevezzük Dorónak), aki egyébként földrajzot tanult az egyetemen, kötelességének érezte, hogy fönntartsa a lakás rendjét, ha már a másik három lakó erre (attitűdjéből adódóan) vagy képes nem volt, vagy hajlandó. Mint azonban minden, ami görcsösen történik, ez is valahogy visszafelé sült el. Doro nem megfegyelmezett minket, inkább csak nyomasztott. A japán lány (nevezzük Yukónak) nem is szeretett otthon lenni, és amikor megtudta, hogy én is hazamegyek Magyarországra, ő is szedte a sátorfáját, és elköltözött a lakásból. (Velem jóban volt, pontosabban: négyünk közül csak velem volt jóban Yuko. És ez a csak velem nem az ő hibája, és nem az én erényem volt. Azt hiszem.)

Doro mindenesetre megpróbált ráhajtani a német srácra, nevezzük Thomasnak. Aki azonban érezhetően kevéssé hajlott erre a barátkozásra. Ez úgyszintén (persze láthatatlan) feszültséget költöztetett a wégébe. Ennek egyik nyilvánvaló jelzése volt az alábbi történet.

Doro -- még beköltözésünk után pár nappal -- kis cédulát hagyott az étkezőasztalon, mely kedveskedve Thomasnak szólt, hogy volna szíves helyére tenni a szemetes fedelét (vagy valami ilyesmi). Az üzenetben volt egy nyilvánvaló udvarló formula is (valami olyasmi, hogy "kedves lusta medvém"), amely miatt például nekem elég kínos volt olvasnom. Mint ahogy kínos érzés csókolózó embereket látni a villamoson. Fölösleges behatolás az intimszférába. Thomas viszont -- ahelyett, hogy eltette és kidobta volna a cetlit, mint ami meg sem történt -- úgy hagyta, és ráírt egy válaszszöveget, valami olyasmit, hogy "ki nem állhatom az ilyen, cédulákon történő üzengetéseket". Vibrált a levegő, amikor ránéztem a papírra. Vajon mi lesz ebből? Két lakó a négyből máris összeveszett egymással?

És akkor (persze a papír már vagy egy napja kint volt a konyhaasztalon), úgy éreztem, mi külföldiek megmentettük ezt a kínos helyzetet, mert Yuko tovább írta a levelet, ráróva valami teljesen új és mellékes információt, valami olyan szöveggel mellékelve, hogy "ha már úgyis itt van ez a papír"... El nem mondható, mennyire megszerettem ekkor ezt a japán lányt... És akkor én is tollat ragadtam, és én is írtam valamit -- nem hogy oldandó, hanem végleg megsemmisítendő a keletkezett feszültséget -- a már úgyis teleírt cédulára.

A hatás azonban elmaradt, pontosabban: nem maradt el. Azt vettem észre, hogy Doro kifejezetten haragszik rám. Nem értettem, hogy miért. Aztán rájöttem. Ő nyilván szó szerint értette, amit a papírra írtam (fogalmam sincs már, hogy mi volt az); és érthette is, hiszen lehagytam a szmájlit róla. A szmájlit, a mosoly-jelet, amely egyértelműen figyelmeztetne: ne tessék túlzottan komolyan venni, amit ideróttam!

Én azóta használok szmájlikat. Mert rájöttem, hogy mindig lesznek, vagyis mindig lehetnek olyanok, akik mindent szó szerint értenek.

Akik nem tudják, hogy egyetlen mondatom sem olvasandó odaképzelt mosoly-jelek nélkül. Hogy egyetlen mondat sem teljesen komoly. Hanem hogy minden mondat valahol komolyság és komolytalanság határmezsgyéjén imbolyog, és valahol a mélyén mindegyikben benne vannak a mosolygás (persze észrevehetetlen) jelei.

Aki sokszor ír bárkinek és mindenkinek, annak szüksége van a szmájlikra, hogy ezt a láthatatlan mosolygást láthatóvá tegye. Mosoly-jelek nélkül csak az lehet meg, aki tudja, hogy kinek ír.